Aktuálista: Mile Bence (Petofi, A Király Halott) kedvenc zenéi

Ez itt az Aktuálista cikksorozatunk, amiben a hazai zenei élet ismerős alakjai bukkannak fel időről-időre, hogy megosszák kedvenc zenéiket a nagyérdeművel. Nem feltétlen all-time favoritokról van szó, hanem az aktuálisan pörgetett-forgatott finomságokról, amik között éppúgy felbukkanhatnak zsír új megjelenések és a legfrissebb felfedezések is, mint bármilyen imádott klasszikus is a régmúltból.

Mai listázónk Mile Bence, aki a Petofi és a A Király Halott zenekarokból lehet ismerős. Utóbbinak alapító gitárosa, a Petofiben pedig rendszerint basszerként szántja a színpadot - vagy bukkan fel hirtelen az orrod előtt, a pit kellős közepén... Mielőtt a következő pár napban mindkét bandájával fellépne a fővárosban (a Petofivel ma, szombaton a Kertemben, az AKH-val pedig jövő szerdán az A38 tetején), még gyorsan összeszedte egy maréknyi fontos kedvenc lemezét, az 80's thrash metal alapművektől a hazai underground kortárs kiválóságaiig és még annál is tovább. Bencéé a szó:

Mielőtt nekiugranánk a listának, annyit megjegyeznék, hogy baromi nehéz volt 10 lemezre leszűkíteni a listát, mert ennél azért sokkal több van. Amit most sikerült összeállítani, az most keverten tartalmaz olyan lemezeket, amik jelenleg pörögnek, illetve olyanokat, amik talán a legnagyobb hatással voltak rám.

Elvi kérdést csinálok a magyar zenekarok reprezentálása terén, így hogy igazságos legyek, a listának a felét a mostani kedvenc magyar lemezeim kapják meg.

Sorrendiséget pedig felejtsük el, az én fejemben sincs ilyen.

Magyar lemezek:

Orion Dawn - Banger EP (2025)

Az első lemezüktől fogva imádok mindent, amit az asztalra letesznek. Ez az EP szerintem eddig magasan felülmúl mindent, pedig magas volt a mérce. A hangzás nekem csillagos ötös, és külön durvának érzem, hogy a trendekkel ellentétben nem egyre lejjebb mentek a hangolásokkal, hanem éppen hogy feljebb hangolták a hangszereket és így is nagyon súlyos tud lenni… HOGY?!

Nemrég élőben is sikerült meghallgatni az új dalokat a Dürerben, és tuti, hogy elfogultság is van bennem, de nekem ez a lemez eddig az idei kedvenc. Remélem, minél többen rákapnak és a nagylemez bemutatójára már nem tudok majd helyszínen jegyet venni.

Pogány Induló - Vagy mindent vagy semmit (2024)

Most evezzünk számomra (stílus)idegen vizekre. A '90-es évekbeli popslágerek rapbetétjeinek hála sokáig nagyon visszataszítónak éreztem magát a hip-hop stílust. Ezt egy idő után sikerült leküzdeni a külföldi előadóknak hála (50 Cent, NWA stb. pörögtek egy idő után), itthon pedig Bobafett volt az irányadó nálam. Na ezek az elmúlt időszakban háttérbe szorultak elég erősen, egészen addig, amíg meg nem ismertem a Pogi zenéjét. A zenei alapok nálam csillagos ötöst kapnak és a szövegek is nagyon hozzák azt, amit elvárok a stílustól. Ha kedvencet kell mondanom a lemezről, szerintem a Parno Graszttal közös dal, a Székelykapu lenne, az egyszerűen zseniális úgy, ahogy van. Amikor megunom a kemény zenéket, akkor mostanában szinte minden alkalommal ez a lemez pörög.

Fiúk - Szobák felett (2024)

Na ez a zenekar egy nagyon új felfedezésem (pontosabban a kedves párom felfedezése, csak annyit hallgatta, hogy elkerülhetetlen volt, hogy megszeressem). Egész sok alkalommal láttam őket élőben is, és talán ez az egyik legnagyobb erőssége a zenekarnak - a zsigeri élő muzsikálás. Ez a lemez zeneiségére is igaz, nagyon jók a dinamikák és megvan az a löket a dalokban, ami a legtöbb populáris előadó zenéjéből hiányzik - ez pedig az, hogy mernek tökösebb zenélést is belevinni a zenébe. Szövegvilágban elég emberközeli témákat dolgoznak fel, amin belül elég komoly mélységekig el lehet jutni. Külön tetszik, hogy nekik is van egy alvásparalízist feldolgozó daluk (Paralízis), ami elég ritka (legalábbis én nem találkoztam eddig sok ilyen tematikájú dallal). Érdekes módon kedvencet nem tudnék mondani, ez tipikusan egy olyan lemez, amit elindítok az első dallal és mindig végigpörög.

Téveszme - A legszórakoztatóbb nyomor (2021)

Nem hinném, hogy bárkinek be kéne mutatnom az olvasók közül a zenekart vagy az anyagot. A régi anyagaikat is nagyon szerettem, de szerintem erre a lemezre elég szépen kiforrt a hangzás. A szövegekről ne is beszéljünk, ez mindig is erőssége volt a zenekarnak, és ezen a lemezen is kifogástalanok szerintem. Az aranysóvár leckéje napi szinten szól a fejemben, technikailag már meg se kell hallgatnom a dalt.

Természetesen ezt a lemezt is élőben a legjobb hallani, erre volt is lehetőség az elmúlt időszakban. A kertemes bulin tali, alig várom, hogy lássam, ahogy a kedvenc pultosaink és bagelmestereink röpködnek a színpadról.

AWS - Innen szép nyerni (2024)

Ismét egy történet, amit nem nagyon kell bemutatnom talán senkinek - nagyon eredeti vagyok, hogy ilyeneket hozok, mi?

Volt rendesen nyomás a srácokon a lemez készültekor, de szerintem minden szempontból sikerült a legjobbat kihozni magukból. A megjelenés után nagyon sokáig erre a lemezre futottam, így kb. fejben vannak már a témák az elejétől a végéig. Iszonyat jó a hangzás, Tomi is nagyon jó témákat hozott, ami valljuk be, a legkritikusabb kérdés volt mindenkinél. Ha egy jól szóló lemezt akarok hallgatni, akkor a mai napig ezt szoktam elővenni, mert a hazai metálszíntéren szerintem az egyik legszínvonalasabb anyag most.

Külföldi lemezek:

Kublai Khan TX - Exhibition of Prowess (2024)

El is érkeztünk a külföldi lemezekhez, egyből a legújabb kedvencemmel. Az Absolute lemez is a kedvenceim közt volt, de az Exhibition of Prowess sikeresen felülmúlta a várakozásaimat. Pontosabban valami ilyesmire számítottam, de mégis hoztak olyan témákat, amiktől lefordultam a székről első hallgatásra. Nem nagyon létezik szerintem olyan lemez, ami ennél erősebben szól, vagy ha igen, akkor az már a zene kárára megy. Több zenekartól is hallottam már interjúkban, hogy nem szeretnek a Kublai Khan után játszani, mert nem tudnak keményebben szólni, akármilyen zenekarról is legyen szó. Nem szeretnék dalt kiemelni a lemezről, elejétől a végéig kell hallgatni.

Opeth - The Last Will and Testament (2024)

Élek-halok a prog zenéért és most az elmúlt egy évben az Opeth vette át nálam a vezetést ebben a stílusban. Érdekes módon én a Sorceress lemezzel ismertem meg a zenekart és nekem baromira bejött, hogy végre egy olyan metálzenekart hallok, akik kísérleteztek a hangzással és nem ugyanazokat a plugineket hallottam, amit szinte kivétel nélkül minden más lemezen. Ez a lemez is egy ilyen felüdülés volt a tavalyi évben, nagyon jó a hangszerelés, és végre megkaptuk újra Åkerfeldt mester pokoli hörgéseit... Fredrik Åkesson egészen a gitáros példaképeim közé emelkedett idővel, elképesztő jó játék van az embernél. Akármennyire is szeretem a modern vonulatát a metálzenének, ez a klasszikusabb gitárjáték nagyon a szívemhez szól.

Ha muszáj dalokat kiemelnem, szerintem a §3 és a §4 lenne, ezekben a dalokban minden benne van, amit szeretek a prog műfajban. Jaj hát meg persze nincsenek hagyományos értelemben dalcímek. Imádom, alig várom az őszi budapesti koncertet, nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz élőben.

Thrice - The Artist in the Ambulance - Revisited (2023)

Eredetileg a To Be Everywhere Is To Be Nowhere lemezükkel ismertem meg őket, és nagyon nehéz helyzetben voltam, hogy dönteni kellett, de azért nem azt a lemezt hoztam, mert ezt az újrajátszott lemezt most az elmúlt egy évben sokkal többet hallgattam. Valójában a mai napig inkább ehhez a lemezhez nyúlok, ha Thrice-t akarok hallgatni. Kicsit kezdetlegesebb lemez, viszont ebben az újrajátszott verziójában elkapták azt a nyers hangzást, ami leginkább az én kedvemre való. Kiemelek pár dalt, ami nálam nagyon nagyot ment, ha valakinek nem lenne türelme végighallgatni az egészet:

• Cold Cash and Colder Hearts
• Silhouette
• Stare at the Sun
• The Artist in the Ambulance

Nagyon jó dalfelépítések vannak, a vokálharmóniák kb. mindenkori kedvenceim közé kerültek. Nagyon-nagyon szeretném, ha a nyáron el tudnék jutni valamelyik külföldi fesztiválbulijukra, mert még nem sikerült egyszer sem megnézni őket élőben.

Meshuggah - Catch 33 (2005)

A szintetikus metál hangzás netovábbja minden egyes Meshuggah-lemez. Őszintén megmondom, egyetlen szöveget nem tudok visszamondani egyik lemezükről sem. Ez valamiért eleve jellemző rám, hogy az énekre is hangszerként tekintek és egyben próbálom mindig kezelni a zenével, aminek köszönhetően egyébként a legtöbb magyar előadó szövegeit se nagyon tudom visszamondani, mert egyszerűen másodlagos nálam prioritást nézve. Na itt nem is nagyon lehet máshogy, kb. egy statikus zajként van jelen a vokál, hogy ne érezd üresnek a zenét (szerintem legalábbis). Talán feltűnő lehet már, hogy nagyon tudom értékelni a konceptalbumokat, ez a Meshuggah-nál is így van. Szerintem nagyon alulértékelt a lemez a diszkográfiában, bár ezt meg tudom érteni, nem valami slágeresek a nóták. Az első három dal eleve ugyanaz a téma, nem csodálom, hogy már-már unalmas lehet egyeseknek.

A tavalyi barbás koncertjükön leírhatatlan öröm fogott el, amikor eljátszották az In Death - Is Life / In Death - Is Death dalcsokrot (külön köszönöm, hogy nem maradt ki a világ legnyomasztóbb clean témája a végén), szerintem a lemez legkiemelkedőbb monstruma ez a két dal így egyben.

Metallica - Ride the Lightning (1984) / Slayer - South of Heaven (1988)

Nem tudom, tehetek-e ilyet egy toplistán, de sajnos ezt a két lemezt nem tudom külön kezelni. A gitárjátékom legmeghatározóbb lemezei, amikor elkezdtem tanulni, szinte csak Bay Area thrash-zenekarokat hallgattam, és a mai napig van, hogy inkább ezeket a lemezeket hallgatom, mint bármi mást.

A Ride the Lightning volt az első, ami megfogott, a Fade to Black volt az első dal, amit elkezdtem tanulni - mert először ugye akusztikus gitáron kell megtanulni zenélni (legalábbis én így tanultam). Cliff Burton zsenialitása Hetfield gitárjátékával nálam így a zenerajongás esszenciáját ültette el bennem és szerintem még ma is nagyjából az összes ‘80-as években íródott Metallica-dalt el tudnám játszani fejből. Amikor megkaptam az első elektromos gitáromat, akkor pont a Trapped Under Ice volt talán az első dal, amit magamtól elkezdtem megtanulni. Amikor meg az akkori gitártanárom megtudta, hogy nagy Metallica-rajongás van nálam, akkor többek között a The Call of Ktulu témáit adta fel szorgalmi feladatként, és mondanom sem kell, a kottaolvasás helyett is ezt tanultam inkább. Remélni tudom csak, hogy azon a napon leszek ott ‘26-ban a budapesti bulin, amikor több dalt nyomnak majd erről a lemezről, de előbb persze sikerüljön jegyet szerezni…

A Slayer ugyanez, csak náluk nem tudtam megtanulni a dalokat, mert ennyire ügyes nem vagyok. Jeff Hanneman élete mesterműve ez a lemez, ezen a korongon van minden olyan Slayer-riff, amit szeretek. A Mandatory Suicide, a Spill the Blood, a Silent Scream, és persze a címadó South of Heaven... nem evilági. A mai napig a hideg ráz, amikor hallgatom.

Bence kedvenc zenéit az alábbi Spotify-listában is lehet pörgetni:

Bence a következő napokban mindkét zenekarával fellép a fővárosban: ma, szombaton 2025 egyetlen Petofi-koncertje a Kertemben a Téveszmével és a Beerzebubbal; majd június 18-án, jövő szerdán A Király Halott az A38 tetőteraszán, előttük Jakó nyit.

Fotó: Breszkovics Norbert