Jót tett az Iron Maidennek a szívátültetés
Mi újat lehetne elmondani 2025-ben egy Iron Maiden-koncertről? - gondolkodtam kissé tanácstalanul a heavy metal élő legendáinak budapesti dupla turnényitója előtt. Hiszen az angol ikonok show-ja kis túlzással olyan, hogy ha egyszer láttad, az összeset láttad; viszont ha egyszer láttad, soha többé nem akarod kihagyni, mert az egész akkora királyság. Egy olyan grandiózus jelenség, aminek apró részleteit nem nehéz kikezdeni, de az összhatás mégis annyira leural és a hatalmába kerít, hogy azzal nem érdemes és nem is akarsz vitatkozni. (És most direkt nem kopizom be ide is ama velős megállapításom, ami a legutóbbi Maiden-koncertes cikkemnek konkrétan a címét is adta.)
Meg hát jobban belegondolva hiába láttam most harmadszor Steve Harriséket (sajnos csak a dupla koncert második napján, de érdemi különbség amúgy sem volt a két este között), azért mégiscsak szolgáltak újdonságokkal, sőt: a Run for Your Lives egy kifejezetten formabontó turné maideni mércével, több dolog miatt is.
- Egyrészt most (mármint egészen pontosan itt nálunk, a Budapest Arénában) debütált az új dobosuk, Simon Dawson,
- elég alaposan megreformálták az ikonikus, védjegyszerű maideni színpadképet,
- és persze az előző néhány turnéhoz képest megint egy jócskán újragondolt, tematikus koncertprogrammal álltak elő, ami hivatalosan a banda fennállásának 50 évét hivatott ünnepelni, de gyakorlatilag tömény, színtiszta nosztalgiázás formájába van öntve.
Ha az Iron Maiden egy élő organizmus, akkor annak csakis Steve Harris basszusgitáros/zenekarvezető/fő zeneszerző lehet az agya, Bruce Dickinson énekes a lelke, és a dobos lesz a szív, ami a dobogásával diktálja a tempót. Ilyenformán pedig az, hogy az egészségügyi problémái miatt tavaly leköszönő Nicko McBraint lecserélték, felér egy szívátültetéssel. Ami egyébként talán még jót is tett a zenekarnak.
Az új ütős, Simon Dawson - akit a főnök Harris a másik bandájából, a British Lionből ültetett át ide - jóval egyenesebben dobol az elődjénél, nem figurázik annyit, kevésbé technikás, de feszesebben, húzósabban üt, mint Nicko az utóbbi években, stabilabb alapot adva a többieknek. (Persze azért szó sincs semmi drámai különbségről, nagyságrendi ugrásról, pláne nem Nicko-fikázásról, csak simán kellett valami clickbait cím a beszámolónak, bocsmá'!)
Illetve ettől még a Maidenre jellemző fésületlenség, a kisebb csúszkálások, mellényúlások is ugyanúgy megmaradtak, újfent jelezve, hogy mindez azért nemcsak a dobos öregedésén múlott, hanem az egész társaság ludas benne. De hát lássuk be és mondjuk ki bátran:
Iron Maidenre nem is azért járunk, hogy tűpontos legyen, hanem mert a legnagyobb, legmenőbb heavy metal ünnep a világon, és amikor tízezer ember együtt harsog valami hooóózós kórust, onnantól nem is számít, hogy az egész mennyire van precízen szögre húzva.
Ami eme ünnep külsőségeit illeti, a zenekar ezen a turnén komoly lépésre szánta el magát: most először elhagyták a rendkívül alaposan kidolgozott díszletek zömét, a hatalmas felfújható műtárgyakat, a fél tornaterem méretű háttérvásznakat - és helyettük beruháztak egy fél tornaterem méretű LED-falra, hogy mostantól a koncert minden pillanatát valami videós körítés kísérje. Logisztikailag abszolút érthető lépés, némelyik dalnál baromi látványos is, ugyanakkor a Maiden koncertjeit részben pont az tette igazán lenyűgözővé, hogy bármikor megjelenhetett a színpadon valami ötméteres figura, vagy akár egy életnagyságú repülőgép, ami tényleges baljós árnyékot vetett a zenészekre. Ez pedig bármilyen szépen is legyen meganimálva és renderelve, egy videón sosem lesz annyira badass. Pláne, ha még épp nincs is annyira szépen animálva - bár azért összességében végig többé-kevésbé korrekt megoldásokat láthattunk, semmi öregszagú, szemforgatósan ciki ócskaságot, de attól még meg kell hagyni, hogy ilyen videófalas eye candyben nemhogy egy Tool, de még egy Bring Me the Horizon is gond nélkül lekörözi a Maident.
Még szerencse, hogy azért így is maradt bőven a színházas látványosságokból: a megállíthatatlan DIckinson folyamatosan alakít valamit, zászlót lenget, lámpást lóbál, ketrecbe zárva énekel és több jelmezt használ el egy kétórás koncert alatt, mint Madonna. Meg persze a zenekar kabalafigurája, a három méter magas Eddie is többször beront a színpadra, hogy leálljon kardozni az énekessel, vagy épp baltával csapkodja agyon a gitárosokat szólózás közben. És hiába van 2025, ezek az epizódok még mindig rohadtul menők - kiváltképp egy olyan zenekarnál, aminek a legnagyobb dalai totálisan időtlenek, de azért alapvetően mégis leginkább az 1980-as évekbe repítenek vissza egyfajta időkapuként.
Erre a jubileumi turnéra a zenekar azt találta ki, hogy csak a legrégebbi lemezeikről, szám szerint az első kilencről fognak játszani, 1980-tól ‘92-ig, amelyek ugye pont a legsikeresebb és legnépszerűbb anyagaik, szóval a koncepciót illető kifogásoknak helye nemigen van. De bármi is legyen az aktuális tematika, a Maiden setlistjei több szempontból is elég kiszámíthatók szoktak lenni: egyrészt bármikor a fele királyságod felteheted arra, hogy bizonyos kötelezők fixen elhangzanak (The Trooper, Number of the Beast, a bandáról elnevezett szám, ilyesmik), ugyanakkor az is biztosra vehető, hogy kijátszanak majd pár olyan lapot is, amikre meg egyáltalán nem számítottál. Ez most is teljesült, mindkét irányból, például rögtön a nyitó Murders in the Rue Morgue egy olyan dal, amihez kerek 20 éve nem nyúltak hozzá, a Killers címadóját meg utoljára 1999-ben vették elő, hogy csak a két legkirívóbb meglepetést említsük.
Az aktuális számsorrend többé-kevésbé kronológiai sorrendre épül, legalábbis a legkorábbi (Paul Di’Anno érás) dalokat rögtön az elején kijátsszák, míg a legfrissebb, röpke 33 éves darab, a mindig monumentális Fear of the Dark meg a végére, a ráadásra marad. Közben viszont nem annyira az évszámok, hanem inkább egyfajta hullámzó flow vezeti a műsort, és nagyjából felváltva követik egymást a korszakos közönségkedvenc alapvetések (pl. 2 Minutes to Midnight, Run to the HIlls) meg az olyan, rendszerint piros betűs ünnepekre tartogatott nagyeposzok, mint a Powerslave, az egész este koronaékszerének is beillő Rime of the Ancient Mariner, vagy a Seventh Son of a Seventh Son címadója (aminek a lefojtott középrésze gyakorlatilag az egyetlen kisebb üresjáratnak hatott a két óra alatt). Meg aztán vannak olyan tételek is, amik gond nélkül berakhatók mindkét említett halmazba, mint a Phantom of the Opera vagy a Hallowed Be Thy Name. Mindez egy Aces High / Fear’ / Wasted Years ráadással megfejelve pedig voltaképp tökéletes keresztmetszete a Maiden-életmű legfontosabb, korai éráinak.
Zárójelbe való gondolatmenet: ...és igen, persze, mindig lehetne sorolni hiányzó kedvenc dalokat, még obskurusabb, még váratlanabb deep cutokat (pláne, hogy itt most a No Prayer' album teljesen ignorálva lett), de aki komolyan úgy érzi és teljes meggyőződéssel ír olyan kommenteket, miszerint ő szívesebben hallaná egy Maiden-koncerten a Quest for Fire-t meg a Fates Warningot egy "elcsépelt" Hallowed' vagy Fear of the Dark helyett, azt egyrészt rohadtul irigylem amiatt, ha annyit tudott Maidenre járni az évek alatt, hogy utóbbi kettőt megunja, másrészt meg megkockáztatom, valójában nem is biztos, hogy érti és átérzi, mitől működnek annyira és mitől olyan lélegzetelállítóak a Maiden koncertjei… Zárójel bezár.
Szóval a lényeg: továbbra is itt van nekünk ez a hat angol fazon, akik még így, lassan a hetvenhez közeledve is sokkal inkább belevaló srácok, mintsem megfáradt bácsik, és a hála az egyetlen dolog, amit érezhetünk azért, hogy még ennyi idősen is tudják és akarják is ezt csinálni, pláne mivel - ahogy azt Nicko McBrain példája is mutatja - azért ők sem elnyűhetetlenek a végtelenségig, és ezen a ponton már tényleg bármelyik turné, bármelyik koncert a legutolsónak bizonyulhat, akár akaratlanul is. Most viszont megint baromi jó formát mutatnak az öregek, szóval up the irons, meg minden, és reménykedjünk egy következő körben is.
Habár a zenekar külön kérte, hogy a rajongók lehetőleg minél kevesebbet telefonozzanak a koncertek alatt, és ennek a többség szemlátomást eleget is tett, mégis mindkét nap voltak, akik az egészet felvették és jól fel is töltötték a YouTube-ra. Ilyen volt a második este a lelátóról:
Fotók: Iron Maiden facebook
