Aktuálista: a Superbutt kedvenc zenéi

Ez itt az Aktuálista cikksorozatunk, amiben a hazai zenei élet ismerős alakjai bukkannak fel időről-időre, hogy megosszák kedvenc zenéiket a nagyérdeművel. Ebben a sorozatban nem feltétlen all-time favoritokról van szó, mint a néhai Rejtett alkönyvtárak szériánkban, hanem az aktuálisan pörgetett-forgatott finomságokról, ezáltal is tuningolva kicsit a jelenkor gyöngyszemeit, hogy ne mindig csak a “régen minden jobb vót” mantrát kelljen emészteni. (Persze mindez nem zárja ki, hogy néha előkerüljön egy imádott klasszikus is a régmúltból.)

Ezen a héten a 25. születésnapi bulijára újra összeálló Superbutt zenekart kerestük meg azzal, hogy döntsék el, melyikük érzi magát a leginkább rátermettnek egy aktuális playlist és mellé némi kommentár összeállításának feladatára. Hamar el is döntötték: egyikük sem. Sebaj - találtuk ki Vörös András frontemberrel -, akkor mondjuk legyen az, hogy a klasszikus felállásból mindenki dobjon be annyit, amennyit tud, meg szóljunk a zenekar utolsó éveiben gitározó Kovács Attilának is, ha már egész véletlenül ő az egyik legjobb hazai rockzenei újságíró is (bár ezt a megnevezést biztosan kikérné magának), hátha tudja valahogy menteni a helyzetet. Nos, tudta. Nem véletlen mondom mindig, hogy

több Kovács Attilát a mindenbe!

Szóval alább szépen sorban hat egykori - és a szombati düreres koncerten egyaránt fellépő - Superbutt-tag mondja el, mit is szokott hallgatni mostanában.

Vörös András (ének, 2000-2013)

Ha a nagyobbik gyerekem ül a kocsiban, Azahriah-t és Desht, ha a kisebbik, Tate McRae-t és Olivia Rodrigót, ha mind a kettő, akkor pedig ezt a négyet felváltva, vagy rosszabb esetben egyszerre. Meg a Kisles című hokispodcastet, és néha még más podcasteket.

Szűcs Szabolcs (gitár, 2001-2008)

Korai Napalm, Entombed, Obituary. A többit köpöm.

Szentpéteri Zsolt (gitár, 2000-2009)

Kívül esik az érdeklődési körömön a zene.

És akkor a kevésbé megfáradt és kiégett vénemberek (a zenekar saját szavai, nem mi mondtuk!):

Gábor Béla (dob, 2000-2006)

Hát, amit szeretek mindig meghallgatni, az A Perfect Circle, Tool, mostanában Leprous, meg persze a Deftones… ja, és a Jinjert is.

Mahboubi Salim (basszusgitár, 2000-2008)

Kovács Attila (gitár, 2009-2013)

Deftones

Az utóbbi években felfedeztem magamnak a Deftones utóbbi pár albumát, jelenleg a Koi No Yokan a kedvencem közülük, de a legutóbbi Ohms is gyakran előkerül. Ők is azok közé tartoznak, akik teljesen egyéni zenei világgal rendelkeznek, lényegében pár hangból, azonnal felismerhetők bárhol, bármikor.

Weather Report

Viszonylag későn ástam bele magam Jaco Pastorius munkásságába, de a Heavy Weather kortalan alapmű, és csak elképzelni tudom, milyen lehetett megjelenésekor hallani ezt a lemezt, meg azt, hogy fretless basszusgitár így is megszólalhat. Persze ehhez az albumhoz kellett Joe Zawinul, Wayne Shorter, Alex Acuña és Manolo Badrena is, ennek ékes bizonyítéka az egy évvel korábban megjelent, kicsit más felállásban készült, még nagyrészt a szintén kiváló Alphonso Johnson által felbasszusgitározott, és legalább ilyen jó Black Market.

Van Halen / David Lee Roth

Eddie Van Halen mindig is az egyik kedvenc gitárosom volt, és mostanában megint rengeteget hallgatom az életmű minden fejezetét, a korai alapvetésektől a Van Hagar-korszakig. Mókás felfedezni, hogy még a sokak által – nem minden alap nélkül – megúszósnak titulált, felerészt feldolgozásokat tartalmazó Diver Down is milyen jó lemez, napszaktól és időjárástól függetlenül széles mosoly ül az arcomra olyan számok hallatán, mint a Little Guitars, vagy az Oh, Pretty Woman feldolgozást felvezető Intruder, ami csak azért született meg, mert az eredeti dal túl rövid volt a hozzá készült zseniális kliphez.

Ezzel párhuzamosan mostanában újra elővettem David Lee Roth szólólemezeit, különösen az első kettőt, meg a ’98-as, úgy féltucat ember által ismert DLR Band albumot, mindhárom zseniális. Ahogy öregszem, és megtanultam mosolyogni, egyre gyakrabban gondolom azt, hogy néha kell vidám, jókedvű zene is, és nem csak akkor lehet hiteles meg önazonos valaki, ha magzatpózban vágja fel az ereit egy nagyon sötét pincelakásban.

Darkthrone

Fenriz és Nocturno munkásságával mindig is szimpatizáltam, szeretem a zenekar öntörvényűségét, és hogy merik azt csinálni, amihez épp kedvük van, függetlenül attól, hogy erről ki mit gondol. Mostanában a korai lemezeik kerülnek elő legtöbbször, a mai napig vigyorogva ingatom a fejem, amikor belegondolok, hogy a Transylvanian Hunger és a Panzerfaust tulajdonképpen egy nagyszobában készültek, egészen primitív, DIY-módszerekkel, egy négysávos magnó segítségével. Nem csak zene, hozzáállás, ami számomra mindig is inspiráló volt. 

Nerve Debt

Külső íven megelőzöm a vádat, hogy csak ásatag, régi szarokat hallgatok: a Nerve Debt Pleural Hymns című bemutatkozó EP-je tavaly jelent meg, „annyit fizetsz, amennyit akarsz” áron letölthető a zenekar Bandcampjéről, és mindenkinek ajánlom, aki nyitott az olyan noise rockra, amit csak ökölbe szorult arccal érdemes hallgatni. Az öncélú zajkeltés helyett viszont inkább az ötletes témákra és dalszerkezetekre koncentrálnak, és pár meglepő fordulatra is futja az erejükből. A zenekar soraiban ott találjuk a Today Is The Day alapító dobosát, Brad Ellrodot, bizonyos párhuzamokat akár bele is magyarázhatunk a zenébe ezek alapján, ugyanakkor dominálnak a határozott saját ízek, a magam részéről várom a folytatást.

Bong-Ra

Mivel hamarosan elég sok koncerten színpadra áll a Bong-Ra teljes zenekari inkarnációja, az utóbbi időben alaposan bele kellett ásnom magam a hivatalosan néhány napja megjelent Black Noise albumba. Amikor elkezdtem tanulni a dalokat, úgy éreztem magam, mint amikor valaki egy sündisznót akar együttműködésre bírni, először nem nagyon tudtam, honnan közelítsek hozzá. Ugyanis ez az elektronikus alapú indusztriális metal nem feltétlenül a rockzenében szokásos törvényszerűségek alapján működik: gyakran az ütemeket kell lekövetni a gitárriffek ritmizálásával, Jason pedig olykor még egyes témákon belül is egészen furcsa szerkezetekben gondolkodik. Ez viszont nem baj, hiszen az ilyen kihívások mindig is motiváltak. Nem első randira ajánlott hallgatnivaló, ahogy a Godflesh vagy a korai Pitch Shifter sem az, de meghálálja a törődést, ha valaki fogékony az ilyesmire.

Superbutt  

Hasonló okokból, a 25. jubileumi koncertre készülődve került elő a You and Your Revolution meg a Music For Animals, hiszen mindkettőről játszunk majd különféle konstellációkban. Elég régóta nem hallgattam ezeket a lemezeket, de most kicsit muszáj is volt, mert bár a dalok nagy részére emlékeztem, életemben most először kellett újratanulnom a saját szólóimat, röhögtem is közben nagyokat, hogy egész ügyes ez a gitáros, csak kicsit idegesen intonál! A Revolution ennyi év távlatából hallgatva még jobban is tetszik, mint akkoriban, nagyon jó dalok vannak rajta. Az Animals esetében meg ma már hallom, mit csinálhattunk volna másképp: vehettük volna kicsit szellősebbre, jót tett volna az összképnek egy minimalistább, kevésbé riffes dal, ahol levegőhöz jutunk a nagy intenzitás közepette, és talán fordulhattam volna több alázattal a zenekar korábbi világa felé. De személyes és szerzői vonatkozások miatt ezzel együtt is életem egyik legfontosabb lemeze volt, van és lesz, még ha mára kicsit feledésbe is merült.

A Superbutt tagjainak kedvenc zenéit az alábbi Spotify-listában is lehet pörgetni:

A zenekar 25. születésnapi koncertje március 1-jén lesz a Dürer Kertben, a nyitóbandák a Wackor és a Warchief.