40 éve az élvonalban - terítéken a 16. Iron Maiden-lemez

A 80-as évek New Wave of British Heavy Metal mozgalmának zászlóshajója, az Iron Maiden az évszázad egyik legmeghatározóbb zenekaraként lassan 40 éves karriert tudhat maga mögött. A "Vasszűz" zenéjén generációk nőttek fel, és nagy befolyással voltak iránymutatóként a metal zene alakulására, és ez így van a mai napig. A csapat legutóbb 2010-ben rukkolt elő új anyaggal, mely hozta a megszokottat, de semmi többet, arra hogy ez a mestermű megszülessen, 5 évet kellett várnunk, de mindenképpen megérte. A korong kiadása Bruce betegsége miatt csúszott, de szerencsére Dickinson mester már jól van, és az albumot is végre a kezeinkben tarthatjuk. Nem tagadhatom, hogy ha az Iron Maidenről van szó nem tudok objektíven nyilatkozni, de úgy érzem, hogy az elfogultságom nem alaptalan, amikor a The Book of Souls maratoni több, mint 90 percét veszem górcső alá.

A zenekar pályafutását talán három nagyobb szakaszra bonthatjuk leginkább a megalakulástól Dickinson távozásáig (itt még az első szakasz különválhat Di’Annoval, itt kicsit másfajta dinamizmus és agresszió jellemezte a zenét), ahol a zenekar pályája folyamatosan felfelé ívelt, majd Bruce kilépését a Blaze Bayley korszak követte (ezek az albumok valamiért soha nem pörögnek nálam és itt már sokan azt hitték, hogy vége a bandának), aztán 99-ben a Brave New Worlddel főnixként támadt fel a zenekar. Azóta másfajta mederben hömpölyög a Maiden zenéje, de kétség sem fér hozzá, hogy zsenialitása és hangzása megmaradt és ezáltal 40 év elteltével is ott tud lenni azok közt a zenekarok közt, akik nem csak koncertalbumokat adnak ki és leszállóágukban kétségbeesetten kapaszkodnak egykori csúcsuk után, az Iron Maiden a progresszivitás által egy kicsit az öncélú zenélés vizeire evezett, de ha ez ennyire szórakoztató és magával ragadó szerintem semmi probléma nincs vele. Ugorjunk is neki és nézzük, mit tartogat számunkra a Book of Souls.

Az If Eternity Should Fail című nótával kezd az album, amely nagyrész Dickinson által íródott. Az egyik legerősebb kezdés talán, amit a Maiden valaha produkált fennállása alatt (najó, azért kezdőszámként még mindig a Moonchild vezet a ranglistámon), nagyszerűen előrevetíti az anyag hangulatát és beszippantja a hallgatót. Ezt követően pörgősebb dallamok következnek a Speed of Light-tal, melynek videoklipje summázza a zenekar eddigi pályafutását nosztalgiát gerjesztve, vicces utalásaival emlékeztetve minket az egész Maiden-i hagyatékra. Energikusabb, pörgősebb és rövidebb a maga 5 percével, mint az albumon helyett kapott többi nóta. Az Aces High és a The Trooper dinamizmusát is tartalmazza, de számomra valamiért legjobban a The Wicker Man hangulatát idézi. Harris és Smith The Great Unknownját a Harris által komponált The Red and the Black gitárszimfóniája követi, mely az epikusabb szerzemények közé tartozik. Ezután a When the Rivers Run Deeppel slágeresebb vizekre evezünk, majd következik a címadó The Book of Souls. A Death or Glory egy slágergyanús szerzemény, mely a 80-as évek Maidenjét idézi vissza, aztán a Shadows of the Valley nyitánya kapcsán kellemes hátbizsergéssel asszociálhatunk a Somewhere in Time Wasted Years című dalára, illetve a Sea of Madness refrénjéből is felfedezhetünk egy kis morzsát. Ezek a poénok, amelyek megtalálhatóak az egész albumon, megmosolyogtatják az embert. A Tears of a Clown után - amelyet Robin Williams tragikus halála keltett életre - a The Man of Sorrows pörög, mely az egyik legjobb a lemezről (és még nem beszéltünk a záró Empire of the Cloudsról!), talán ebben a szerzeményben találhatóak talán a legsokszínűbb dallamok, amik valószínűleg Dave Murraynek köszönhetőek. Az album záróakkordja a Bruce Dickinson által írt Empire of the Clouds című mestermű lett, mely hangszerelésével leginkább a 90-es évek Dickinson szólóalbumaira emlékeztet. Az R101-es léghajó katasztrófát meséli el és a maga 18 percével az eddigi leghosszabb Maiden dal. A legzseniálisabb benne, az Dickinson narratív énekmondása és a gitárzene történetmesélése.

Sok zenekarnak sikerült már a „less is more” elvét nélkülözve mellélőnie (lásd Metallica), de ezen album terjengőssége és nehezen befogadhatósága ellenére is zseniális alkotás (mondhatjuk azt, hogy jelen esetben a „less is a bore” az igaz). Le a kalappal az Iron Maiden előtt, hogy ennyi év után is ilyen frissességgel teli lemezt képesek készíteni, a The Book of Souls-zal sikerült egy olyan albummal előállniuk, mely újabb mérföldkövet jelent négy évtizedes karrierjükben. Elfogultságtól mentesen is kijelenthetjük, hogy ez az album az év egyik legjobb albuma és az elmúlt 5 év sokak számára legjobban várt lemeze is egyben, mely úgy hiszem nem okozott csalódást senki számára. Egy újabb mérföldkő a Brave New World után. UP THE IRONS! 10/10