Francba az összes cicomával - A Queens of the Stone Age a Budapest Parkban

Nem kevesebb mint hét év telt el azóta, hogy a Queens of the Stone Age legutóbb a fővárosunkban koncertezett - történetesen akkor is pont a Budapest Parkban, ahol a múlt hétvégén is -, és habár azóta Josh Homme zenekarának azóta csak egyetlen új lemeze jelent meg (In Times New Roman, 2023), attól ez még igen hosszú idő, pláne ha azt nézzük, hogy a frontemberrel mennyi zűrös dolog történt azóta: egy válás, egy rákdiagnózis és egyéb egészségügyi vészhelyzetek, amik miatt a tavalyi év második felének összes tervezett Queens-koncertje ment a levesbe. Ezt az idei kört viszont mindezek már nem befolyásolták, vagy ha mégis, hát ez a koncert rosszabb biztosan nem lett emiatt, maximum emberibb és földközelibb.

(Volt amúgy előzenekar is, a brit csajfrontos So Good, de őket legújabb rossz szokásomhoz híven sikerült lekésnem, benti informátorom meg annyit mondott róluk: “szarul szóló Pindur pandúrok-betétdal” - na most ebből mindenki hámozzon ki, amit akar, vagy amit tud.)

Szóval a lényeg, hogy

a Queens of the Stone Age egy végletekig lecsupaszított, nyers, “felmegyünk és zenélünk” jellegű rockkoncertet nyomott le,

úgyhogy most ez is egy lecsupaszított, nyers, "leülök és megírom" jellegű cikk lesz. Kezdjük mondjuk azzal, hogy amikor Homme megjelent a színpadon, az első gondolatom az volt hogy

fú baszki, mennyire szét van csúszva az ürge, rendesen ijesztően szarul néz ki...

De aztán ahogy elkezdtek játszani, elég gyorsan elkapta a fonalat és mind zenélésben, mind jelenlétben abszolút odatette magát. Ilyen szempontból amúgy párhuzamként Pálinkás Tomi is felsejlett előttem a 2010 körüli Isten Háta Mögött-koncertekről, ő mutatott akkoriban olyan állapotokat, mintha egyszerre azt se tudná, hogy hol van, de mégis totálisan ura volt a pillanatnak, a helyzetnek, az egész színpadnak. Na, Homme most elsőre dettó ugyanez (a Lángoló szerint amúgy az előző esti koncert után túlszaladt piálós after miatt nézett ki ennyire rongyul), de mondom, utána tényleg szépen magára talált. Ahogy a hangzás is, ami a nyitó Regular John alatt még hervasztóan kása volt, de szintén egész gyorsan összeállt abszolút élvezhetőre. A közönség meg amúgy is meg volt véve rögtön attól a pillanattól, amikor

egyből második dalnak megszólalt a No One Knows, és mindenki úgy kezdte el fennhangon töptöröröppözni azt az ikonikus riffet, mintha Scooteren lennénk.

Innentől pedig tényleg csak jókat lehet mondani a buliról, legyen szó akár a zenekarról, akár a repertoárról, akár a vizuális körítésről. Utóbbi mondjuk gyakorlatilag kimerült egy darab óriási függönyben meg némi kötelező lámpabűvölésben, de hát a QotSA eleve annyira régisulis zenekar, hogy még fülmonitorokat se nagyon használnak, nemhogy még ledfalas videókkal parasztvakítsanak vagy várkastélyt építsenek maguk köré. Csak áll öt faszi a színpadon, többé-kevésbé elegánsan és/vagy stricisen kiöltözve, ki zakóban, ki kockás ingben, ki asszonyverőben, és többé-kevésbé látványosan eggyé válnak a zenével.

Jobboldalt Jon Theodore dobos és a zseniális pofákat vágó Michael Shuman bőgős óriási stenkben rakja az alapokat, balra Troy Van Leeuwen és Dean Fertita meg felváltva (vagy épp egyszerre) gitározik, billentyűzik, csörgőzik, vagy bármi, amit az adott dal épp megkíván. Ja, és közben végig olyan gyönyörű vokálharmóniákat is hoznak a főhőssel együtt, hogy besírsz. (Meg persze van olyan pillanat is, amikor az egész bagázs egy olyan indokolatlan káosz jammelésbe bonyolódik, különös tekintettel Josh lead gitározására, mint amikor én hajnali fél négykor, félrészegen magamban dudorászva prüntyögök valamit a macskámnak, de igazából ettől a beleszarós nemtörődömségtől is csak még emberibb - és süssük már el ezt a jelzőt is: stonerebb - lesz az egész produkció.)

A setlistről elég, ha annyit mondok, hogy hat (6!!) dal a Like Clockworkről (ami sokak szerint a legjobb lemezük), meg négy a Songs for the Deafről (ami meg sokan mások szerint az), tehát ezen a téren totál el lettünk kényeztetve, bár persze itt is mindenki tudna mondani vagy öt számot, ami hiányzott (kinek az In My Head, kinek a Feel Good Hit…, kinek több régi cucc, nekem leginkább bármi a Villainsről, de ez a sor is a végtelenségig folytatható). Ugyanakkor Homme még ebben is próbál direkt mindenki kedvére tenni, legalábbis a koncert egy pontján

a kinyomtatott setlistre fittyet hányva elkezdett random számcímeket bemondogatni, de vagy ötöt, és amelyikre a leghangosabban zendült fel a közönség, azt a kettőt játszotta el -

és így kaptuk meg a mérföldes című ‘Millionaire-t meg a matekos riffjével élőben is agyfaszt indukáló 3’s & 7’s-t. Mekkora páros ez is!

Ezután pedig már nem is nagyon maradt hátra más, mint egy erős slágerblokk zárásnak - még szerencse, hogy a QotSA is pont az a ritka fajta zenekar, akiknek még a legismertebb dalaik sem válnak unalmassá az ezredik hallgatás után se. Ezen mondjuk alighanem segít, hogy semelyik nincs is annyira agyonjátszva mindenféle rockbulikban, mint mondjuk egy The Pretender, hanem valamennyire azért az egész banda megmaradt rétegzenének, a beavatottak közös kedvencének, még akkor is, ha ezek beavatottak úgy hat-nyolc-tízezres létszámban töltik meg a Parkot.

Szóval a végére megkaptuk még a sikamlós Make It Wit Chut, ami bármi kérés nélkül is egy óriási kórusozásba torkollott, aztán a táncikálós Little Sistert, aminek a flegma gitárdallamánál semmi nem okoz aljasabb, kitörölhetetlenebb dallamtapadást, majd miután Homme közölte, hogy most átlátszó kamuráadás helyett inkább csak simán maradnak még zenélni, a Go With the Flow és főleg a Song for the Dead C-re lehangolt zakatolására már rendes pogó kerekedett középen. Tökéletes finálé egy amúgy is tökéletes koncertnek.

A tanulság? Talán annyi, hogy ebben a rock & rollnak nevezett cirkuszban igazából

simán elég egy király koncerthez, ha egy bandában jó karakterek játszanak jó dalokat, az összes többi cicomát meg kár is kipakolni a turnébuszból.

Sőt, eleve bepakolni is - mi a francnak?

Fotók: Rosta A. Márk - Budapest Park