Pislákol a fény, de ez csak a core-ral jár

Áh, a jó öreg metalcore. Nincs még egy gitárzenei stílus, amiről oly sokat és annyi különböző formában beszéltünk volna itt, a NuSkull hasábjain, mint ezt a sokak által bálványozott, még többektől habzó szájjal köpködött műfajt. Lehet arról vitatkozni, hogy trú-e vagy sem, mikor indult pontosan, kikre illik ez a jelző, vagy hogy mikor volt a csúcsra járatva a dolog. Mi most (ismét) olyan, a kétezres években fénykorukat élt amcsi bandákat kapartunk elő, akik vagy elvitték emósabb irányba a zsánert, vagy épp szintikkel összefeketítették az egészet, vagy csak egész egyszerűen kölcsönzött svéd dallamos death riffeket tettek halhatatlanná hardcore punkos mentalitással. A csavar ugyanakkor az egészben, hogy mindezt a három delikvens - név szerint a Bleeding Through, a Killswitch Engage és az Underoath - új lemezein keresztül vizsgáljuk meg, hogy kiderüljön, kik azok, akik 15-20 évvel a peakjük után is tudtak becsülettel öregedni. Spoiler alert: nem mindenki volt erre képes.

Bleeding Through - Nine

Megjelenés: február 14.
Kiadó: SharpTone Records
Hossz: 42 perc
Támpont: Heaven Shall Burn, Darkest Hour, Orbit Culture

Volt idő, hogy a Bleeding Through-t tartottam a világ legmenőbb zenekarának. Spooky, gótos, szimfonikus vámpírzene breakdownokkal? You son of a bitch, I’m in! Megvan az a(z internetes) gag, amikor a kis kívülálló metalos/punk/emo tinédzser nagy dúlva-fúlva megy a családjával nyaralni? Na, az én vagyok 12 évesen a Balcsin, ahogy százezredjére is lepörgetem a This Is Love, This Is Murderoust. A szerelem itt nem állt meg, a soron következő The Truth is eléggé betalált (a Kill to Believe mekkora szám mind a mai napig!), aztán valahogy lankadni kezdett az érdeklődésem a feketére festett körmű, zselézett hajú tagokkal rendelkező Orange megyei bandák iránt (Avenged Sevenfold, Atreyu, Bleeding Through), talán ez is csak a felnövés része volt. A banda ezután szintén folytatta az öregedést hozzám hasonlóan még három lemezen keresztül (Declaration - 2008, Bleeding Through - 2010, The Great Fire - 2012), mígnem aztán kicsit megpihentek a 2010-es évek közepén.

Bár mondhatnánk, hogy erejük teljében tértek vissza, és ez végtére igaz is, ha valamit minduntalan képes vagy teljesen ugyanúgy csinálni vagy húsz évig: a visszatérő 2018-as Love Will Kill All ugyan nem volt akkora csalódás a közönség szemében, azonban itt már nyilvánvalóvá vált, hogy a Bleeding Through-nak esze ágában sincs igazán haladni a korral, vagy akár új rajongókat bevonzani a késő harmincas, kora negyvenes fix bázisukon kívül. És habár itt már vissza voltak térve, mégis a mostani kilencedik lemezükig, amit nagyon elmésen Nine-nak neveztek el (duh), a két album közti eddigi leghosszabb kihagyás vezetett: egészen pontosan hét év. Itt már azért rendesen ki lehettek éhezve a félalkesz, családon belüli erőszak miatt távoltartási végzésbe orrot fújó chopperesek és az éjszakai bárpultos, kiélt arckifejezésű, deréktetkós nők, a végeredményt hallva viszont nem tudom, mennyire volt indokolt ekkora kihagyás.

A Nine igazából semmilyen szempontból nem alkalmazkodik korunk normáihoz, a hangzás is hagy némi kívánnivalót maga után, sőt, a borító kifejezetten az év eddigi egyik legszarabbja, és hacsak nem figyelünk a szövegre, amikben Brandan Schieppati énekes leginkább a mentálhigiénés állapotával kapcsolatban dalol, simán azt is hihetnénk, hogy ez a lemez 2006-ból ragadt itt egy időkapszulaként. Annak viszont tök jó, és felmerülhet a kérdés, hogy akkor mi a baj ezzel, ha most amúgy is a kétezres évek retrója, meg az Y2K a divat? Igazából semmi, viszont

pont ezért is fogom inkább ezeregyedjére is betenni a This is Love'-ot, mintsem ezt, ami annak maximum halovány árnyéka.

6/10

Killswitch Engage - This Consequence

Megjelenés: február 21.
Kiadó: Metal Blade Records
Hossz: 35 perc
Támpont: Trivium, All That Remains, Dying Wish

Mint ahogy a bevezetőben is írtam, a metalcore-nak (is) millió+1 leágazódása van, független attól, hol helyezkedsz el a trúsági charton. Az viszont egészen biztos, hogy ha a kommerciálisan leginkább hozzáférhető válfaját nézzük, akkor a Killswitch Engage - illetve oldalbordáik, az All That Remains és a Trivium - megkerülhetetlen nevek a műfajban.

Nyilván mi most az új lemeze kapcsán a KSE-t fogjuk górcső alá venni, akik 1999 óta ontják magukból a hatalmas gitározásokat és még hatalmasabb énekléseket, és talán nincs még egy zenekar a stílusban, akiknek ennyire jól elhatárolható a korábbi és a mostani énekest pártoló tábora - illetve a tény, hogy ezek nem is köpik egymást. Ha nagyon választanom kéne, akkor azt mondanám, hogy én is a #TeamHowarddal vagyok, illetve azokkal, akik szerint a Killswitch' Howard Jones 2012-es kiválásáig volt az „igazi”. Jones és utódja (vagy elődje, attól függ, honnan nézzük), Jesse Leach pedig olyannyira nincsenek ellenséges viszonyban, hogy a mosolygós, tar maci még mindig tárt kezekkel van fogadva, ha fítelésről vagy akármilyen közösködésről van szó. Többek közt ezért is van az, hogy a Killswitch Engage maga a neutrális metal: nincs balhé színpadon innen s túl, nem okoznak csalódást, kiegyensúlyozott színvonalon szállítják a hallgatnivalót, és tényleg nagyon ritkán hallasz bárkit bármi rosszat mondani rájuk.

Ez a kilencedik albumuk - egyben első és remélhetőleg egyetlen “covid-lemezük” - kapcsán is így van:

a This Consequence ott folytatja, ahol a 2019-es Atonement abbahagyta. Meg előtte az Incarnate, meg a Disarm the Descent…

Szóval igen, már ebből is ki lehet következtetni, hogy nincs ez nagyon túlgondolva kilencedjére se, a zenekar ezúttal is hozza a hús+köret metalcore-t, ami szerény személyem szerint ugyan nem mutat túl nagy kilengést egyik irányba sem, de talán ennél a zenekarnál ez nem is akkora baj. Adam Dutkiewicz nagyokat virgázik, Justin Foley odaver a doboknak, Mike D’Antonio is nagyon feszesen pengeti basszusgitárját, és Joel Stroetzel… hát ő is ott van, csak hogy ne maradjon már ki a névsorolvasásból.

A This Consequence bebizonyítja, hogy lehet büszkeséggel öregedni és megmaradni menő, laid-back faternak, aki megengedi, hogy elmenjetek a haverokkal deszkázni - amennyiben előtte kész a házi! Ez tesz minket emberré, illetve a tudat, hogy elengedtem, hogy kapjunk még egy My Curse-t - még akkor is, ha az I Believe baromi közel állt hozzá. 8/10

Underoath - The Place After This One

Megjelenés: március 28.
Kiadó: MNRK Records
Hossz: 37 perc
Támpont: The Devil Wears Prada, Beartooth, Bring Me the Horizon

Sajnos elmúltak már azok az idők, amikor önfeledten lehetett várni egy Underoath-lemezt. Pedig a banda egykoron egymaga felelt a metalcore, az emo és a poszt-hardcore felvirágoztatásáért. Aaron Gillespie-ék a BT-hez hasonlóan a 2010-es évek közepén mentek egy röpke, páréves szünetre, és azóta eddig két lemezt hoztak ki (Erase Me - 2018, Voyeurist - 2022), a harmadik a most megjelent The Place After This One. Mind a zenéjükből, mind a tagok egyéb projektjeiből, mind pedig a lemezt övező promóciós kampányból kikövetkeztethető, hogy a cikk három zenekara közül talán ők a leginkább tájékozottak a modern trendek terén, amely jól szituáltság azonban néha átbillen egy iszonyat try hard, Steve Buscemi-féle "fellow kids" mémbe. Ez alatt nagyjából azt értem, hogy a banda számára lényegében rendelkezésre állna bármi, hogy olyan dalokat írjanak, mint pl. a Reinventing Your Exit, a Writing on the Walls vagy a When the Sun Sleeps, de

olyan, mintha 2010 óta egész egyszerűen elfelejtették volna, hogyan kell metalcore-slágereket írni

(és tudom, hogy ezek közül van, ami még eltérő felállásban született, de na, azért nem cserélődött le a teljes társaság). Pedig igény, az lenne erre manapság, amikor az emo/poszt-hc újonnan virágkorát éli, de nem, ehelyett a legtöbb dal össze van kenve mindenféle prüntyögő elektronikával (amiben egészen biztos vagyok, hogy valamennyire Spencer, az énekes a főkolompos), és vannak olyan zenekarok, akiknek ez jól áll, de az sajnos nem az Underoath.

Az album egyébként elég bizakodóan indít, a Generation No Surrender egy helyenként disszonáns, ízig-vérig ős-UO-trekk, szódával a Devil és a Loss párosa is fogyasztható, a Survivor’s Guilt katarzisba torkollása meg még egy igazán emlékezetes mozzanata a lemeznek - ha nem a legemlékezetesebb. Aztán az All the Love Is Gone és a Teeth remek példák arra, amit feljebb írtam, hogy miért kéne ezt a BMTH-majmolást abbahagyni, illetve hogy hogyan NE írjon valaki modern metal dalt. Innentől pedig a lemez második fele sok felocsúdást már nem tartogat, max. helyenként egy-két minimális szemöldökfelhúzást kiváltó pillanatot, de egyetlen olyan kiváló érzékkel megalkotott dalt se, amilyen mondjuk a They’re Only Chasing Safety bármelyik tétele.

Ha elvakult Underoath-fan vagy, valószínűleg ezt az albumot is zabálni fogod; ha már egy kicsit objektívebb, koca vagy lábáztató hallgatója vagy a bandának, lesznek részek, amiket egészen biztosan átléptetsz. Szörnyűnek amúgy egyáltalán nem mondható az anyag, sőt, a visszatérés óta ez a legönazonosabb, és hát mondjuk ki, talán legjobb Underoath-lemez is. 7/10