"Öregebbek lettünk, mégis fiatalok maradtunk" - tízéves a The Starting Line klasszikusa
Itt a nyár, ezért adja magát a lehetőség, hogy előrángassunk néhány olyan albumot, amelyek garantáltan hozzájárulnak a pozitív hangulatunk kialakításához, ehhez pedig tökéletes partner a pop punk. Ugyan nem mondhatni túlságosan évszak-centrikusnak a műfaj, de a napsütötte időjárási körülmények között egy-két ponttal mindenképpen megnőhet a mosolyszintünk, ha rázendítünk egy-egy klasszikusra. A ma tíz éves, generációs klasszikus The Starting Line-lemezzel garantáltan nem lőhetünk mellé: része volt az évezred elején kibontakozó emo/pop-punk hullámnak, az egyik legslágeresebb lemez, amely valaha készül, valamint a Say It Like You Mean It tartalmazza az említett két műfaj találkozásának egyik legnagyobb himnuszát, a The Best of Me-t is, amely akkoriban minden amerikai tini szobájából 0-24-ben üvöltött.
Egy valamit azonnal ki kell jelentenünk: ha Mark Trombino neve rá van írva egy emo/punk lemez „stáblistájára”, akkor azt azonnal érdemes levenni a lemezbolt polcáról, megvenni és meghallgatni. Erre öt indokot véshetünk fel a teljesség igénye nélkül: 1. ő volt az, aki a produceri tevékenységeket végezte a klasszikusnak számító Static Prevails, Clarity, Bleed American szenthármason (Jimmy Eat World), 2. részt vett a blink-182 felfuttatásában (ő volt a producer a Dude Ranch felvételeikor), 3. vele vette fel a Mineral az inde emo gyémánt EndSerendadinget, 4. asszisztált a poszt-hardcore Drive Like Jehu legjobb pillanataihoz, és 5. ami a számunkra a legfontosabb ebben a cikkben: 2002-ben három emo/(pop)-punk lemez megszületésében vállalt oroszlánszerepet. Az ő kezei alól került ki az emo/pop-punk témakörbe azért nem teljesen illő What It Is to Burn (Finch), a New Jersey-i pop-punk színtér fejedelmének, a Midtownnak a második legjobb lemeze, a Living Well is the Best Revenge, valamint az ő felügyelete mellett debütált nagylemezen az amerikai fiatalság körében hatalmas sikert arató The Starting Line is. 2002-ben a Drive-Thru Records akkora elismertséggel és a fanokkal szembeni empátiával rendelkezett, amelyett nagyon sok terjesztő megirigyelhetett volna, a "nyári zenék" egyik legfontosabb forrása volt, tőlük szabadult a világra a neves évben az Allister, a New Found Glory, a Home Grown, valamint a The Starting Line debütje is. A Say It Like You Mean It pedig tökéletesen ivódott abba az extramagas minőségbe, amelyet a kiadó képviselt (mind a négy kiadványt a műfaj alapjai között tartjuk számon), s annak ellenére, hogy játékideje átlépte a háromnegyed órát képes volt végig fenntartani a figyelmet, az egész hanganyag be volt kenve technokollal, minden egyes dala ragadott egy idő után. A srácoknak egyértelműen az volt a célja (ezt ki is jelentették), hogy olyan hangzásvilágot és attitűdöt építsenek ki, mint amelyet a New Found Glory iskola diktált, hiszen Jordanék annyira tökéletesre csiszolták az emo/pop-punk találkozását, hogy annak tényleges átgondolása azokban az években olyan zenekarokra maradt, mint az érzelmi hullámvasúton közlekedő Taking Back Sunday, a poszt-hardcore-t is magába szippantó Finch vagy az olyan kevésbé ismert zenekarok, mint a Glasseater vagy a Weak at Best. A dalcsokor mentes a depresszív kicsapongásoktól, szinte végig pozitív kisugárzást gyakorol, amelyet a teljesen sztenderd szövegvilágnak is köszönhet (szerelem, barátság, párkapcsolati problémák stb.). Ugyan zeneileg megrekedtek az NFG irányvonalán, de legalább a "Drive-Thru pop-punk" egyik védjegyévé váltak, a kórusok pedig kevésbé voltak annyira nyálasak, mint Jordanék elgondolásai. Különösen az olyan epikus daloknál mondható ez el, mint a The Best of Me, a This Ride, az elképesztően fogós és magával ragadó Up & Go, Given the Chance és Hello Houston, valamint az akusztikus The Drama Summer. Az egész lemez túltelítődik a remek pillanatoktól, a cikkben vázolt körülmények miatt pedig kötelező anyag az emo/pop-punk rajongóinak, de kellemes randi az olyanok számára is, akik egy könnyű nyári lemezt akarnak meghallgatni.
