Isten hozott a pokolban! - Gates to Hell: Death Comes to All

Néhány műfaj, illetve stílusbeli párosítás igen nagyot megy a 2020-as években: az evidensebbek közül ott van a nu metal, az emo vagy a pop punk, a nem annyira szem előtt lévők közül a shoegaze, a '90-es évek alternatív metalja, vagy épp a harmadik virágkorát élő grunge, illetve akadnak olyan, elsőre szentségtelennek tűnő párosítások, mint a death metal és a hardcore házasítása. Persze most sokan legyintve rávághatnák, hogy „hát az a deathcore”, de én arról beszélek most jelen pillanatban, amikor hardcore-os arcok úgy döntenek, hogy mostantól ők a halálról, válogatott gyilkolási módszerekről, meg mindenféle szörnyekről fognak zenélni - vagy bármiről, ami nem annyira illik bele az alapvetően hc-s testvériség/politika/anarchia szentháromság halmazába. Mindezt természetesen a HM-2 pedál akár túlzásba is vihető használatával (erre írta egy Reddit-felhasználó, hogy „HM2core").

Habár ez nem új keletű dolog, hiszen már a nagy öregek közt is voltak, akik vállaltan emlegették a hardcore-t és a punkot influenciájukként (Obituary, Cannibal Corpse, Carcass), illetve a Xibalba óta azt is tudjuk, hogy ezt az egészet lehet akár tényleg egészen félelmetesen is művelni. Most pedig itt van egy, a Gatecreeper/Creeping Death/Frozen Soul hullám utáni (vagy azzal egyidőben létező) generáció, ahol a húszas éveik elején járó bajszos, egyszálbél srácok felrántottak egy Morbid Angel-pólót egy Dying Fetus-longsleeve-re, és olyan tufa, görény dalokat írnak, ami ha belédmarna, mehetnél is a dokihoz veszettség elleni oltásért. Ennek a mozgalomnak az egyik ékköve a szemtelenül fiatal kentuckyi Gates to Hell, akiknek második lemeze, a nemrég megjelent Death Comes to All egy masszív, húszperces stank face-maraton, ami után úgy érzed, hogy ki tudnál harapni egy betoncölöpöt a helyéről.

Habár a zenekarra talán egy fél fokkal több figyelem szegeződik pályatársaiknál, abból a jelentéktelennek egyáltalán nem mondható okból kifolyólag, hogy a dobos történetesen a Knocked Loose frontemberének az öccse, valószínűleg itt - meg talán pár telefonszámnál - meg is áll a nepo babység, de tulajdonképpen ha elindítod bármelyik Gates to Hell-dalt, rájöhetsz magadtól is, hogy semmi szükség itt babusgatásra, ezek a srácok önerőből is megállják a helyüket.

Mint már korábban írtam feljebb, az anyag egy nagyon rapid, roppant zsenge 21 perces játékidővel bír, amibe tíz számot szorítottak be a fiúk, hogy legyen mire kimozdítani a nyakcsigolyákat. Ahogy az a menetidőből és a dalok számából kimatekozható, a darabonként kétperces átlag mellett

nincs itt semmi idő csilivili szólózásokra, meg agyas tekerésekre, tényleg csak a visszamenetelés marad előemberi mivoltunkba.

Ez a mennyiség ebből a zenéből pont megfelelő, sőt, talán ennél a bandánál még kicsit keveslem is, de erre majd még kitérek a továbbiakban. Az album egy percre jutó pörgőrugásainak számát leginkább a texasi Kublai Khan tavalyi lemezéhez, vagy a legutolsó Vomit Forth-anyaghoz tudnám hasonlítani, amiről sajnos nem írtam, pedig nagyon is megérdemelte volna. Mondhatni tökéletes a felfokozott állapotban lévő négysorozatos fekvőzéshez, vagy mit tudom én, mit csináltok ti izomtibik a kondiban, nekem mindenesetre buszra futáshoz is kurva jó volt.

Kapásból a kezdő Rise Again be is mutatja a már emlegetett Trey Garris dobos erősségeit, a srác a második másodperctől úgy csépli a hangszerét, mintha az élete múlna rajta. De nem csak svung van a csávóban, oda-oda is díszítget azért nagyon pöpeceket. Ryan Storey énekes stabilan hozza a mélyeket, magasakat, a húros szekció meg biztosan az olyan bandákon nevelkedett, mint az Entombed vagy az At the Gates, mert olyan svédes dallamos death-es/metalcore-os guggoltatásra késztetnek konkrétan egy perc után, hogy a vádlimat még másnap is érezni fogom ettől.

A lemez egyik legnagyobb erénye nem csak az, hogy elképesztő szinergia van a tagok játéka között, hanem, hogy mennyire fogós és fülberagadós témák és mozzanatok vannak ebben a tíz dalban. Az internetes metal/hardcore-megmondóemberek egyik legnagyobb fraudjaként „nyugdíjba vonult” Finn McKenty mondta mindig a hasonló, a normális emberi fülnek általában csak zajként aposztrofálható lemezekre, hogy mennyire catchy (legtöbbször a Suicide Silence Cleansingjét hozta fel erre példaként), és nem pontosan értettem, hogy mire is gondol. Itt végre leesett, és

egészen hihetetlen, hogy milyen precizitással pakolnak simán megjegyezhető, szürreálisan fogós részeket a dalokba. Ha pedig ezek annyira nem fekszenek, még mindig marad a cowbell és a bordaroppantó breakdown, meg egy eltévedt ököl az arcodba a pit szélén állva.

Kedvenc dolgom még a zenekarral - és főleg ezzel az új lemezükkel - kapcsolatban, ahogy az internet népe próbálja fejtegetni, hogy akkor ez most mi is tulajdonképpen? Metalcore? Deathcore? Dallamos death metal? Hardcore? Mondok valamit: kit érdekel?! Pedig én aztán tényleg a zsánerrendőrség elit alakulatába tartozok, aki mint Fifi, az osztagunk pózerkereső kopója, úgy szimatolom ki, hogy ha valaki félrecimkézi a brutal technical death metalt, és helyette technical brutal death metalt emleget. Itt viszont tényleg felesleges ezen rágódni, annyira jól siklik az ódzsí ‘Corpse-tól kölcsönzött riffeken a Next to Bleed, vagy a Crazed Killer, amit elvisz a hátán az összesvédelt slayeres dobolás. Ezért is tudnék ebből a döghúsból akár kétszer ennyit is legyűrni gyomorrontás nélkül, és ezért érzem, hogy talán a húszperces játékidő inkább felel meg napjaink zenehallgatási szokásainak, mintsem a ténylegesen ezt a zenét hallgatók preferenciáinak.

Naphosszat lehetne még elemezni, hogy melyik dalban milyen zenekar hatása van és miért kell annak pontosan ott és úgy szólnia, valamint hogy mekkora királyságok a Silent Hill-es utalások, pláne ennyi idős arcoktól (gec, ezek szerint ők már tízévesen is azt tolták, amitől én még 17 éves koromban is becsokiztam a gatyámba), száz szónak is egy a vége: a Gates to Hell üt, méghozzá nagyot, bőven nyolc napon túl gyógyuló sebesülést okozva, ami csak irtózatos fájdalmak közepette tud begyógyulni - ha egyáltalán be tud. Tök mindegy, hogy régisulis arc vagy, vagy az Arch Enemynél tovább nem merészkedsz a nyúl gödrébe,

legyél akár death metalos vagy hardcore-os, a Gates to Hell a kapu a droghoz, a pokolhoz és a szívünkhöz - ami kitépve ver csak igazán ezeket a fattyú riffeket hallva.