Hazai Hétvége: One Reason to Kiss - Without Roads

A One Reason To Kiss neve már egy jó ideje ismert a budapesti underground körökben, lévén egy, a körülményekhez képest aktív csapatról beszélhetünk, és bár már kiadtak jó pár anyagot, a Without Roads tekinthető a valódi debütnek. Az eddigi cuccok alapján csont nélkül a metalcore skatulyába söpört brigádnak egy négyszámos EP volt a legutóbbi termése, ahol már látszott az, hogy nem feltétlenül elégednek meg a skatulyával, és próbálnak kialakítani valami sajátos hangzást, sajátos stílust. Már az elején kénytelen vagyok lelőni a poént: ez nem sikerült maradéktalanul. Azonban az elmúlt években sok olyan zenekar volt, akiknek szintén nem sikerült, mégis tudtak érdekeset alkotni. Közéjük csatlakozhat a One Reason to Kiss.

Úgy tűnik, minden évre jut legalább egy olyan kiadvány, ami egy hangyányit közelebb rántja a magyar valóságot a nemzetközi színtérhez, elég, ha a Téveszmére, a The Southern Oracle-re, a The Banishedre, a The Last Charge-ra, vagy a Kill With Hate-re gondolnunk, ami azért is fontos, mert a magyar underground még mindig egy pár éves lemaradásra van a nemzetközitől. Most, hogy túlestünk a minden magyar "-core" zenekarról szóló cikk kötelező elemén, rátérhetünk arra, hogy mit tett le a One Reason To Kiss az asztalra. Első napirendi pont: a hangzás. Tavaly azt írtam a The Banished EP-jére, hogy világszínvonalú a sound, és ezt itt meg kell ismételnem. A (házi) felvételek is nagyon jól sikerültek, és a masterelés is (No Silence, természetesen), és örömteli, hogy tényleg egyre több az ilyen jól szóló anyag itthon. Második napirendi pont: a dalok. Nos, itt is kellemes meglepetést okoznak a srácok. Rengeteg, de tényleg iszonyatosan sok zenekar esik bele a már sokszor felemlegetett témába, miszerint úgy írnak dalt, hogy "Ide jön egy gyors rész, ide egy dallamos, ide meg a breakdown". Itt azonban jóval tudatosabb a dalok felépítése, főleg a középtempó dominál, dallamos témák pedig szinte alig vannak, ami meglepően üdítő tud lenni. Ettől függetlenül roppant széles skáláról válogatnak annak érdekében, hogy fenntartsák a hallgató érdeklődését, legyen szó darálósabb részekről (Condemned), tördelt ütemekről (Ice Queen, amúgy is ez az egyik legerősebb darab a lemezen, remekül meg van oldva, hogy a főtéma variánsai szólnak a verzékben), vagy dallamos hardcore elemek (Kiáltás). Nagyon szép munka, és kellemes meglepetés.

Harmadik napirendi pont: a szövegek. Amekkora ijedtséget okozott anno, hogy valahol pont a Chug Norris vs. Hannah Vodkana című számot sikerült elkapni, akkora megkönnyebbülés volt a korongot végighallgatva konstatálni, hogy a One Reason to Kiss nem lett Deez Nuts, és hogy még mindig a viszonylag komolyabb témák dominálnak náluk is. Egy-két érthetetlen dolog azért akad, például, hogy egy ilyen szűk körben ismert bandának mi oka van kiszólni a "hatereknek" (Nothing But A Little Chicken, amibe azért a Vissza A Jövőbe téma jól van belekeverve), a másik pedig, hogy a Kiáltás miért nem zárótétel lett, mivel erősebb is lett, mint a Biff Tannen. Nagyon furcsa, ahogy Szemán Dávid énekes teljesen máshogy artikulálja a magyar szöveget mint az angolt, jobban ki tudja ereszteni így a hangját, lehet, hogy többet kéne próbálkozniuk a magyar szövegekkel. Utolsó napirendi pont: összegzés. Való igaz, hogy ezzel a kiadvánnyal a One Reason to Kiss nem fogja lemosni magáról a metalcore matricát, és az is igaz, hogy valószínűleg lesznek, akik az első hallgatás után rásütik, hogy "ezt már ezerszer hallottam". A Without Roads finomságai ugyanis csak sokadik hallgatásra jönnek elő, amikor az ember elkezdi észrevenni a rafkós megoldásokat - itthon most igenis rafkós megoldásokra van szüksége egy ilyen zenekarnak, hogy a neve fennmaradjon, és ha ez megtörténik, az valójában már önmagában egy ok a csókra (ha-ha). 8/10