”Ha a The Faceless nem, majd mi megírjuk!” – The Zenith Passage lemezkritika

Vegyünk egy képzeletbeli személyt, akinek, tegyük fel, semmit sem mond Michael Keene neve. Emiatt The Faceless lemezek folyamatos hallgatásra kényszerítjük, az előbb-utóbb kirajzolódó hallgatási statisztikák pedig nagy valószínűséggel a második stúdiókorongot hozzák ki egyértelmű győztesként. A Planetary Duality a mai napig a technikás death metal egyik megkerülhetetlen mérföldkövének számít, amely megannyi, azóta életre hívott csapat zenei megoldásainak adott kellemes alapot. A The Faceless legénysége ezt követően új utakon indult el, a nagylemez esetleges folytatásról pedig úgy tűnt, nem érdemes keserédes álmokat szőni. Egészen mostanáig.

Ha egyszer is végigpörgettük a The Zenith Passage bemutatkozó kislemezét (annak idején írtunk is róla), ez az egész nem jelenthet akkora meglepetést, hiszen már itt érezhető volt, miből építkeztek – a riffektől kezdve egészen a hangzásvilágig. Mielőtt azonban olcsó, lelketlen másolatnak könyvelhettük volna el a dolgot, történt valami: ez az egész baromi jól működött. Erre, mintegy igazolás gyanánt, a friss csapat motorjának számító Justin McKinney gitárost azon nyomban bezsebelte magának az „anyazenekar”. De miért tettek így? A Solipsistre felkerült rendkívül technikás riffeket, komplex számszerkezeteket, a szünet nélkül zakatoló lábgépet mintha egy az egyben a mintaként tekintett The Faceless lemezről emelték volna át, megfejelve az akkor megszeretett, roppant száraz hangzással. Emellé még vocoderes vokáltémák, túlbonyolított szövegek, olykor előtérbe kerülő szintetizátorhasználat és csilingelő gitárok is bejöttek a képbe – de ugye ez is ismerős lehet valahonnan. Az utóbbi évek során rengeteg zenekar próbálta már a saját képére formálni ezt a híressé vált elegyet, azonban a titkos összetevő csaknem minden alkalommal hiányzott, az eredmény pedig felemásra sikeredett. Ez esetben viszont képesek voltak sebészi pontossággal megalkotni ezt a hiányzó láncszemet, ami azt jelenti, csaknem tökéletesen megugrották az elvárt szintet.

A The Zenith Passage az új The Faceless – vagy talán éppen fordítva, de ez a végeredményen nem sokat változtat. A Planetary Duality rajongói a szívük mélyén régóta vártak már egy ilyen lemezre. Emiatt, ha nem arcátlan lopást, akkor sokkal inkább tisztelgést vizionálhatnak, egy nyúlfarknyi eredetiséggel megtoldva. Ez már bőven elegendő a boldogsághoz.  8/10