Egy rajongó csalódása - Ghost: Skeletá

A Ghost mindig is egy megosztó jelenség volt a metalszíntéren - barátságok mentek rá az “ez csak Scooby Doo üldözős zene rockereknek” kezdetű beszélgetésekre, vagy arra, ki hisz ABBA', hogy ez tényleg egy sátánista zenekar. A 2006 óta létező formáció folyamatos érzelmi hullámvasútra ülteti nem csak a rajongóit, de az útjukat figyelemmel kísérő hatereket is. Első két albumuk még inkább a prog rock mezsgyéin állja meg a helyét, az azt követő három kiadvány már sokkal inkább a metal vonalon mozgott. Nem csoda, hogy a mesteri aprólékossággal összerakott hangszerelés és a fülbemászó dallamok ekkora sikert arattak világszerte. Ha a Sátán azt akarná, hogy minél több ember hódoljon be neki és hallgassa őt, valószinűleg Tobias Forge-nak öltözne és Ghost-dalokat gyártana egész nap. Mesteri terv. Lenne. Vagy lett volna - egészen addig, amíg meg nem jelent a banda hatodik stúdióalbuma, a Skeletá.

Az előzetesen megjelent három kislemez alapján már összeszorult gyomorral vártam, hogy vajon sikerül-e valami extrábbat hozniuk az albumon, de sajnos csak egy hatalmas csalódással kellett beérnem. A lemez előhírnöke a Satanized című klipes dal volt még március elején, elsőre ez is kicsit semmilyennek hatott, de pár újrahallgatás után már meg lehetett vele barátkozni. Következőnek a Lachryma jött ki egy klippel, itt igazából az új pápa és névtelen ghoulok viszik el a showt, hiszen az előző videóban csak megijesztettek minket velük pár másodperc erejéig. Amíg azzal vagy elfoglalva, hogy a krómosan csillogó, flitteres ruhák és kiegészítők elvakítanak, talán fel sem tűnik, hogy ez a szám konkrétan négy másik, évekkel ezelőtti Ghost-dalból lett összeollózva, és az egyetlen értékelhető része a gitárszóló. Frankenstein szörnye, Tóbiás módra.

Pár nappal később elindult a Skeletour névre keresztelt, világ körüli turné, amit a zenekar előzetes bejelentése alapján teljesen telefonmentesre terveztek. Rég bevett szokás a Ghost háza táján, hogy minden koncertet az aktuális album első dalával nyitnak, ez most sem volt másként, és hiába, minden próbálkozásuk ellenére is vannak olyan “rajongók”, akik nem tartják tiszteletben a zenekar arra vonatkozó kérését, hogy ne fényképezzenek, videózzanak vagy készítsenek hangfelvételt, így mégis kikerült pár nagyon szar minőségű hangfelvétel a Peacefieldről. Erre reagálva inkább gyorsan ki is rakták a dalt suttyomban mindenhova, még a lemez megjelenése előtt. Ez egyébként egy majdnem hatperces nóta, aminek az első egy percében egy héliummal turbózott hangú ministráns próbál felkészíteni minket egy Journey - Separate Ways feldolgozásra. Ehhez azóta készült egy koncertfelvételekből összeállított klip is, ami mind minőségben, mind feelingben hozza a glam rock felvirágzásának korszakát. 

Ezzel le is tudtuk az album első három számát, most pedig akár a kezünkbe is vehetünk egy műanyag kanalat, hogy azzal vágjuk fel az ereinket. Az egyetlen értékelhető dal az albumon a De Profundis Borealis, aminek a dallama elég catchy ahhoz, hogy végig akard hallgatni, a refrén is egy jól összerakott, énekelhető rész lenne, de még ezt is sikerült egy iszonyatosan fülsértő lezárással kivitelezni. A Marks of the Evil Ones is egy majdnem jó dal, de felesleges és rossz hajlítgatásokkal megtűzdelve, amitől teljesen élvezhetetlenné válik az egész. A Guiding Lightsban meg Tobias olyan hangokat próbál kiénekelni, amik egyébként mennének neki, csak épp az album felvételei alatt pont nem sikerült. A modoros hajlításokkal sem sokat segít abban, ahogy bárkinek is ez legyen a kedvenc slágere.

A Ghost lore-ja az előző Impera című albummal birodalmak felemelkedéséről és bukásáról szólt, ez alapján talán nem is meglepő, ha most egy olyan albummal rukkoltak elő, amire azt mondhatjuk: “a történelem megismétli önmagát.” Hiszen ezeket a riffeket már mind megirták legalább negyven évvel ezelőtt. A Cenotaph gitártémáját gyanítom, maga Björn Ulvaeus írta, de ha tévednék, akkor csak az lehet a megfejtés, hogy a Waterloo-t és a Does Your Mother Know-t összemixelték, és annak az alapjára vették fel. Ezzel csak annyi a baj, hogy ez nem jó. A Missilla Amori bármelyik Def Leppard-gigasláger feldolgozása is lehetne, és a '80-as években biztos benedvesitette volna az összes bugyit, de 2025-ben ennél azért pár fokkal jobban meg kéne erőltetniük magukat a kedves zenészeknek. Az Umbrában még egy borzasztó cringe gitár-orgona adok-kapok is van, amit nem igazán lehet hova tenni, nekem például a Black Dogot juttatta eszembe. Lehet, hogy koncerten megállja a helyét egy ilyen, de felvételre semmiképp sem indokolt felrakni.

Ahogy megérkezünk az utolsó dalhoz, ha eddig még nem véreztünk volna ki, akkor ez majd meghozza a kedvünket hozzá. Az Excelsis pont hogy a halálról és elmúlásról szól, Tóbiás gyönyörű (nem) hangon kér meg minket arra, hogy tartsunk vele a szivárvány végére, és fogadjuk el, hogy mindenki meghal egyszer.

Bárcsak ennek az albumnak az ötlete veszett volna el olyan mélyen, mint a több éve tartó rajongásom a Ghost iránt.

Ennél unalmasabb és vontatottabb albumot akarva sem lehetett volna összehozni. A Skeletá sajnos zeneileg sem hozza azokat a mélységeket, amit megszoktunk vagy várnánk a zenekartól, és Tobias hangja is nagyon sok kívánnivalót hagy maga után. Az atmoszféra sem a megszokott, bár ez nem biztos, hogy hátrány. Mindenesetre a borzasztó proli koppintások egyáltalán nem megszokottak a Ghosttól, és talán ezért is hat összecsapottnak az album. Nagyon megúszós és izzadságszagú, semmi plusz nincs benne, amitől kiemelkedő lenne bármilyen téren is. Sajnálatos ez, főleg egy olyan zenekartól, mint a Ghost, akikről azt hinné az ember, hogy egy bizonyos szint fölött nem mennek egy bizonyos szint alá.