Amit ezredforduló után punk zenekar elérhetett, azt az Alkaline Trio elérte (teltházak, saját kiadó, khm minőségi tudatmódosítók stb.) attól függetlenül, hogy keserédes öniróniájukon kívül igazán semmivel nem nyújtottak többet, mint a többi velük egy lapon említett csapat. Azonban mielőtt elkezdenénk irigykedni érdemes azt is megemlítenünk, hogy a srácok 2003-as berobbanásuk óta küzdenek az ellen, hogy rendszeresen megjelenő kiadványaikat ne a nagy áttörést jelentő Good Mourning lemezzel hasonlítgassák össze. Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy a banda két meghatározó egyéniségének és egyben fő dalszerzőjének számító Matt Skiba és Dan Andriano az utóbbi időkben mellékprojektjeikbe fektették idejüket, melyek elsősorban Alkaline Trio b-oldalaknak is bőven beazonosítható feledhető szerzeményeket szültek. Így ahogy aztán lenni szokott eljött az ideje a nagy egymásra találásnak, melynek eredménye a My Shame Is True című korong lett.
A legelején fontos leszögezni, hogy ez a műfaj már nem az újításokról szól (melyekkel ugyan próbálkoztak, több-kevesebb sikerrel) sokkal inkább arról, hogy ki tud jobb dalokat írni a jól bevált klisék alkalmazásával. A trió pedig mindig is rendelkezett ezzel a képességgel és ezt mostanra sem veszítették el. A dalok közül érdemes külön kiemelni a Rise Against összetéveszthetetlen orgánumú frontemberével, Tim McIlrath-tal közösen felénekelt I, Pessimistet, (melynek különlegessége, hogy az említett előadó hosszú idők óta nem képes ilyen őszinte és nyers punkindulót produkálni anyazenekarával) valamint a lemez húzónótáját, a klippel is büszkélkedő I Wanna Be A Warholt. Itt a fiúk végre megtalálták az arany középutat, hogy miként lehet az eddig kissé indokolatlannak ható new wave elemekkel feldobni egy Alkaline Trio dalt anélkül, hogy bármit is veszítene hitelességéből. A lemezen egyébként Andriano dalai a jobbak (természetesen ezekből van kevesebb), Skiba ismét csak sebeit tépkedi, akárcsak tavaly kiadott szólólemezén, mentségére szóljon, hogy néhol azért kezd hasonlítani régi önmagára, a The Torture Doctor legalábbis erről tanúskodik. Az album tehát bővelkedik emlékezetes pillanatokban, legnagyobb hátulütője mégis az, hogy valami rettenetes marketingstratégiánál fogva a zenekar ezeket a szerzeményeket már a megjelenés előtti hónapokban szépen lassan kilökte különböző zenemegosztó portálokra. Így aki ezeket már mostanra unalomig hallgatta (miért ne tette volna?), annak a My Shame is True újdonságfaktora nagyjából elvész és be kell érnie a kevésbé emlékezetes dalokkal, valamint az elmaradhatatlan giccsballadákkal. E szépséghiba mellőzésével egyébként kijelenthetjük, hogy a zenekar teljesítette az elvárásokat, habár önmagukat nem is, de (2011-es akusztikus kiadványuktól eltekintve) legutóbbi nagylemezüket sikerült fölülmúlniuk, ezzel ismét megerősítve méltó helyüket a színtéren. 7.5/10 - írta: Tóth Martin
