Ilyen egy csúcsformában teljesítő zenekar - A Jinjer koncertjéről két nézőpontból

Vannak olyan bulik, amikre a NuSkull crew-ból többen is kivonulunk, és az eredeti terv most is az volt, hogy felosztjuk magunk között a bandákat, lévén Greg a Textures miatt jött le, Kata meg nagy Jinjer fan, úgyhogy majd mindenki szépen megírja, milyen volt a saját kedvence. Ehhez képest Greget úgy megszállták az impulzusok meg az ihlet, hogy most itt ülünk egy cikk fölött, amiben két ember két egész más háttérrel lelkendezik az ukránok performanszáról. Az azért csak jelent valamit, nem?

Havas téli hétfő este, Barba Negra újra. Az időjárás (és a hét eleji spleen) hatására picit nyomottan és kedvetlenül indultam el, de szerencsére meglepően nagy élményben volt részem. Már régóta vártam, hogy láthassam élőben a holland Textures bandát, akik 2018-as feloszlásuk óta újra aktivizálták magukat és friss lemezzel is jelentkeztek ‘26-ban. A Silhouettes című 2008-as albumuk trekkjeit rendre előveszem, a Laments of an Icarus azóta is az egyik kedvenc “na ezt hallgasd meg, baszki” mutogatnivalóm az avatatlan füleknek. A Jinjer irányába is volt egy pöppet visszafogottabb érdeklődésem, kb. 10 éve néztem még végig a koncertjüket a korábbi Dürer középső termében, ami enyhén szólva meggyőző volt akkor is. Azóta fél szemmel és füllel kísértem a munkásságukat, de nem ástam mélyre magam túlságosan. A kiváló és vérprofi zeneiség ellenére mindig hiányzott nekem valami egyértelműbb kapaszkodó a dalokban, ami miatt visszatérve hallgattam volna őket. Az Unprocessedről pedig szinte semmit nem tudtam, egy-egy barát méltató szavát kivéve. 

A legutóbbi hármas csomag (Alter Bridge, Daughtry, Sevendust) kezdőzenekaránál megélt hangosítási hiányosságok nyomán elég nagy félsz volt bennem, hogy a várva-várt Textures mennyire fog tudni megszólalni indítóként. Az akkor még túl kevés nézőt számláló csarnokban pontban 18:45-kor kezdődő, új lemezes Void intro után viszont

úgy bedurrant a banda a szintén új albumos Closer to the Unknown trekkel, hogy az addig csuriban tartott ujjaim egyből ökölbe szorultak és repültek a levegőbe.

Szerencsére sem fény, sem hang szempontjából nem volt háttérbe erőltetve a banda; király, a sűrű zene ellenére érthető hangképet kaptunk (kivehető a basszus, mi a fasz!). Egymás után jöttek a gondosan felépített, epic refrénekre épülő, váratlan beszúrásokkal tarkított számolgatós prog zúzások, kábé minden lemezről két dalt játszottak, az új anyag simán belesimul a korábbi szerzemények közé, jól összerakott szett volt.

A színpadkép a jobb oldalra kitolt dobbal is meglepően tisztességesen működött: a másik oldalra kihelyezett szintivel párhuzamos és terebélyes hatást keltett a banda. Rutinosan, felszabadultan játszottak; a folyamatosan mászkáló, mozgó, és magukat látványosan jól érző gitárosok pedig abszolút belakták a rendelkezésre álló teret. Főleg Remko Tielemans basszusgitáros húzta maga után a csapatot energia szempontjából, néha akkorákat rántott a bőgőn, vagy olyan lendülettel lépett le/fel a dobbantóról, hogy félő volt, hogy elesik. Jó hangulata ragadósnak bizonyult: a bevallottan betegséggel küszködő énekest, Daniël De Jonghot is magával rántotta pár tusra időzített összepacsizós mozdulat erejéig. A nyavalya ellenére nem volt hiányérzetem vokál terén, mind a három gitáros és a szintis, Uri Dijk is besegítettek a vonatkozó részekben. Daniël talán karcosabban szólt, mint szerette volna, de az Awake hatalmas témái így is csodálatosan kigurultak, a korábban említett Laments of an Icarus pedig tökéletes zárás volt, ez a dal klasszikus marad mindörökké számomra.

Hatalmas öröm volt, hogy méltó módon tudtam megnézni ezt a zenekart, még ilyen matiné időpontban is, kár hogy nem látták őket többen. Remélem nemsokára visszatérnek egy headliner slotban egy kisebb klubba. 

Az este középső helyét elfoglaló német Unprocessed már nagyobb helyet kapott a színpadon, rövid átszerelés után bele is kezdtek és a közönség is megduzzadt egy kicsit. Zenéjükben keverednek az emóra hajazó (baráti kör szerint a Fall Out Boy-t idéző) énektémák, a serdülő hörgések és sikítások és a vokálokat kísérik a néha Polyphiát idéző gitártémák, néha paraszt taposások, arénarockra emlékeztető refrénkiállások, vagy ritkán gyorsabb, trashesebb témák. Nem annyira meggyőző nekem ez a dolog, picit éretlennek hat, de hát nagyon fiatal még a zenekar. Akarnák, hogy jobban beinduljon a közönség (állítólag fáradtnak látszottunk - ezt a másik két csapat nem tette szóvá…) és látszik, hogy van, aki ismeri őket jobban és éli a dolgot… én egy-két érdekesebb gitármegoldáson túl nem hallok túl sok különlegességet, amivel berántanának. A hangkép is eltolódik egy picit, a lábdob végig inkább egy pattogó labdához hasonlító hangszínt kap, így nem annyira érvényesül jól az összhatásban. Pár év múlva, nagyobb magabiztossággal és rutinnal a hátuk mögött, picit szőröseben lehet, hogy jobban értékelem majd a zenekart, ha úgy adódik, hogy beléjük ütközöm, mondjuk egy fesztiválon. Eléggé leültették számomra a bulit, így úgy lettem vele, hogy meglátjuk mi lesz a Jinjerből, a végét már nem biztos, hogy megvárom… hétfő van, fáradt vagyok, egyéb klisé kifogások.

Szerencsére azonban a főzenekar olyan szintű minőségi ugrást hozott már az első hangtól, hogy földbe gyökereztek a lábaim. Nem túlzás, amikor azt mondom, hogy pár fős baráti társaságunk leesett állal nézte végig a Jinjer szűk 80 percnyi koncertjét. Pár dalt ismertem csak, kb. a slágereket, emiatt nem is vártam a tuka-tukás gyorsabb témákat, amikből pont annyit raktak be, hogy egy tökéletes flow-jú dalcsokort kapjunk, amiben ezek a dara témák végtelenül hatásosan tudtak keveredni a középtempós, elszállós ügyekkel. Iszonyatosan jól szólt a koncert, a zenekart nálam jobban ismerők szerint sokszor a “CD minőséget” is túlszárnyalva. A vizuálok szuggesztívak, tökéletesen ellátják a szerepüket ebben a gyémántra csiszolt színdarabban, ahol

az iszonyatosan stabil hangszeres kíséret mellett egyértelműen az istennői kvalitású énekes, Tatiana Shmayluk a főszereplő.

A full feketébe öltözött hangszeres brigád mellett világosrózsaszín tündérmenyecske ruhában tündöklő énekesnőről nem lehet elég sok pozitívat mondani, azon gondolkodtam, hogy láttam/hallottam-e valaha ilyen magas szintű, változatos éneklést, ennyi időn/dalon keresztül (16 dal). A hörgések, screamek pontosak, bivalyerősek (!!) és konzisztensek, a tiszta ének pedig libabőrt idézett elő sokszor. Teljesen egyértelmű, hogy az ő ellenállhatatlan jelenlétére épít a műsor, de ezzel nem szeretnék elvenni a többi zenésztől, a srácok olyan érdekes struktúrájú, kreatív és feszes, szanaszét tördelt grúvokat és témákat hoznak le hibátlanul, hogy bepárásodik az ember szeme. Vegyülve a konvenciókat messziről kerülő énekdallamokkal egy egyedi, de harmonikus egész tárul elénk, amit így élőben a lehengerlő, lenyűgöző és ultraprofi jelzőkkel lehet talán legjobban leírni. Szinte mindegyik dal olyan elsöprő erejű súllyal kezd be, hogy garantált a metál körökben legnagyobb elismerést jelentő legörbülő kifliszáj. A koncert vége felé egyértelművé vált, hogy

egy éppen csúcsformában teljesítő zenekart nézünk, ami mögött a legtöbb nyugati produkció elbújhat.

Hatalmas tisztelet és gratula a Jinjernek, hogy Ukrajnából így kinőtték magukat, nagyon remélem, hogy a jövőben ennél még csak magasabbra tudnak törni, megérdemlik, hogy stadionbandává avanzsáljanak. Továbbra is bennem van az az érzés, hogy egy riffet nem tudnék felidézni (egy-egy énektémát igen), így nem biztos, hogy a fülesemben gyakran megszólal majd a csapat, de az száz százalék, hogy a jövőbeli koncertjeik kiemelt helyet kapnak majd a naptáramban. (Kovács Greg)

Hat év - ennyi ideje nem látogatott Budapestre a Jinjer headliner bulival. Hat év és két új lemez kellett ahhoz, hogy végre ne egy nagyobb név előzenekaraként, drágább jeggyel, hidegebb közönséggel és rövidebb setlisttel tudjuk megnézni az egyik legizgalmasabb extrém metal formációt, akik ráadásul bár ismert okokból már nem ott székelnek, de mégiscsak a szomszéd országból származnak. Emiatt egy nagyon kiéhezett Jinjer-rajongó izgalmával álltam be a tömeg elejére a Barba Negra színpada előtt. Direkt nem lestem bele a setlist.fm-en a várható műsorlistába, nem nagyon néztem koncertfelvételeket sem mostanában, hadd üssön majd élőben. Láttam már őket párszor, tudom, mire képesek - csalódni úgysem fogok, gondoltam. Nem csalódtam.

A várva várt kvartett a legújabb lemezük, a Duél címadó és egyben záródalával rúgta be az ajtót - lemezbemutató turné lévén ez logikusnak tűnik, de energiaszint és slágeresség szempontjából szerintem nem ez volt a leghatásosabb nyitány. Persze én már attól vigyorogtam, mint akit baszni visznek, hogy végre újra láthatom egyik legnagyobb kedvenc bandám a színpadon, de érezhető volt, hogy van még hova fokozódnia a hangulatnak. Emiatt sajnálom kicsit, hogy még a setlist elején ellőtték az egyik kedvenc dalomat az új lemezről - jobban esett volna a Green Serpentet már bemelegedve meghallgatni, de természetesen így is hibátlan volt.

Ezután viszont érezhetően belendült a buli először az új lemez szupertempós Fast Draw-jával, majd a Wallflowers egyik legerősebb darabjával, a Vortexszel - és igen, a Vortex végén az a monstrum hörgés pont ugyanolyan bitang erős élőben, mint a lemezen. Innentől már kíméletlenül ment a pogó, pörögtek a lábdobok, borultak a sörök, repültek az erősebbnél erősebb dalok. Természetesen elsősorban az új lemez volt reprezentálva, a többi korongról csak mutatóba kaptunk egy-két dalt, de már ez is elég volt ahhoz, hogy lássuk, a Jinjer mekkorát nőtt a karrierjük elejéhez képest. Mennyivel fejlettebb a hangzásuk, mennyivel ütősebb a színpadképük (bár erre még lesz pár szavam), és úgy összességében mennyivel rutinosabb zenészek. A Pisces és az I Speak Astronomy úgy szólt, mint még az eredeti lemezen se soha, Tati énektechnikája rengeteget fejlődött, pedig gyengének sem lehetett nevezni soha.

A színpadkép. Én vállalom, hogy Tatiana egyetlen magasrúgással zúzza pici apró darabokra a törékeny heteroszexualitásomat - de ezen kívül nem véletlen, hogy az emberek hajlamosak csak rá koncentrálni az amúgy elképesztően tehetséges zenészek mellett: egyszerűen egy szemcsapda, fülcsapda, mindencsapda a jelenléte. A zseniális, már-már színpadi jelmezhez hasonlító rózsaszín fűzős ruha a magassarkú-harisnyával és elegáns cipővel annyira egyedi kontrasztot alkotott a brutális zenével, hogy egy percre sem lehetett levenni róla az ember szemét. Arról nem is beszélve, hogy mindezt milyen beleéléssel, mosolyogva, táncikálva, a szituációt láthatóan élvezve adta elő. Elképesztő, hogy egy ennyire animált zenész mennyit hozzá tud adni egy koncertélményhez.

De ha le is lehetett volna venni róla a szemünket, nemigen volt hova. Vlad a lelkét is kiütötte a dobok mögött, ezzel nincsen semmi probléma, de hogy Eugene és Roman egyszerűen úgy néz ki, mintha kettő bábszínész állt volna oda full feketében, nehogy véletlenül észrevegye őket bárki, az már parodisztikus. Egy(en)színű nadrág, póló, sapi, arc: értem én, hogy elképesztő, amit csinálnak zeneileg, de hogy közben úgy kell ott állni, mint egy decis üveg… Mindenesetre a látványvilágról szerencsére Tatiana gondoskodott mindenki helyett.

De ezt az apróságot eltekintve hibátlan műsort kaptunk. Rengeteg koncert van már mögöttük, üvölt a színpadról a profizmus - szó szerint. Annak ismeretében, hogy engem milyen zenészek vesznek körül a magánéletemben, már attól meg szoktam lepődni, ha valaki metronómra tud játszani, így csodálatos volt hallani a pontos hangokat, feszes tempókat, és látni, ahogy Tati szótagjai tizedmásodperces szinkronban vannak a kivetítőn felvillanó dalszöveg szavaival.

Nem volt túl fukar a tizenhat darabos setlist, de én bármennyi dalt meg bírtam volna hallgatni a Jinjertől hétfő este, az egyik legjobb hangulatú koncert volt, amin mostanában részt vettem. Remélem, elengedik ezt a buta szokásukat, hogy hatévente egyszer adnak csak headliner bulit Budapesten, mert őszintén szólva jövő évig sem várok szívesen a viszontlátással. (Erky-Nagy Kata)

Fotók: Cseke Dániel