Az ADTR élőben pont olyan, mint egy piros poharas házibuli, és szemét is pont annyi marad utána

Több mint valószínű, hogy ha erre a cikkre kattintottál, nem kell bemutatni az A Day to Remembert, de ha netán mégis: a floridai ötös odakint Amerikában az elmúlt 15 év egyik legmenőbb, arénákat megtöltő rockbandájává nőtte ki magát, és Nyugat-Európában is jól bejáratott húzónévnek számít, viszont hiába ismeri őket itt az öreg kontinens keleti felén is mindenki, aki valaha hallgatott pop punkot és/vagy metalcore-t, erre a környékre mégis elég ritkán szegődik el a banda koncertezni. Az első és eddigi egyetlen magyar koncertjük például a 2014-es Szigeten volt, és bár az utóbbi pár évben kétszer is szó volt folytatásról, ennek először a covid, aztán meg közelebbről meg nem nevezett logisztikai okok tettek keresztbe. Így most, 2025 nyarán, a tényleges második eljövetel előtt talán érthető módon volt a levegőben némi “hiszem, ha látom őket a színpadon” érzés a kiéheztetett rajongótábor részéről, de mindez abban a pillanatban szertefoszlott, amikor Jeremy McKinnonék felsétáltak a Barba Negra nagyszínpadára, és belekezdtek abba a bizonyos, mára ikonikus “töröröröröptöp” kórusba. A végeredmény pedig tényleg egy olyan nap, ami sokáig emlékezetes marad, és szinte csak pozitív dolgok miatt.

Sajnos az estét nyitó Polaris műsora még nem tartozott e pozitívumok közé, leginkább azért nem, mert az ausztrál metalcore-banda koncertjét a csapnivaló hangzás csúnyán elgáncsolta. Így meg aztán hiába nyomultak odafent a srácok lelkesen, hiába vezényeltek le már a második számukra egy egész tisztes wall of deathet, a zenei élmény nemigen tudott átjönni. A Polaris fő ismérve, ami kiemeli őket a kismillió egyforma modern metalcore-banda közül, az a vagány gitármunka - na pont ez az, amiből legalább a koncert feléig jóformán semmi nem hallatszott ki, bárhová is álltam a sátorban (vagy a sátor előtt), ehelyett az egész egy nagy dobszólónak hallatszott, és Daniel Furnari hiába elég belevaló, húzósan játszó ütős, azért egyedül ő sem tud elvinni egy show-t a hátán.

A végére aztán vagy összeállt a sound, vagy csak sikerült végre megtalálnom a sweet spotot a keverőállás mellett, szóval a záró Inhumane-ben már jóízűen elvigyorogtam, hogy egyrészt a szaggatások is megkapták az őket megillető súlyt, Jesse Crofts turnégitáros meg mekkora csilivili szólót virít, mintha csak az Unearthben játszana. Ilyennek kellett volna lennie az egész koncertnek. (Illetve még egy furcsaság: arra számítottam, hogy Crofts elődjéről, a majdnem napra pontosan két éve elhunyt Ryan Siew-ról valamilyen formában megemlékezik majd a banda, de ez vagy elmaradt, vagy csak pont én maradtam le róla…)

Ha összeszednénk a világ leginkább hatásvadász koncertintróit, hát az hótziher, hogy a 2001: Űrodüsszeiából elhíresült Also sprach Zarathustra ott lenne a legelcsépeltebbek között, de hát nem véletlen: ha jól használják, óriási hype boost az a zenemű, az ADTR pedig nem is választhatott volna jobbat a The Downfall of Us All elé. A lehető legtökéletesebb kezdés, azonnali össznépi felhördülés,

instant piros poharas floridai házibuli hangulat, és onnantól nem is volt megállás másfél órán át, csak ordas nagy slágerparádé, nagyon kevés töltelékkel vagy üresjárattal.

A színpad, az mondjuk tök üres volt, mármint konkrétan semmi díszlet vagy kacat, csak egy jókora háttérvászon, egy dobcucc meg az öt izgága csávó, akik rendesen bemozogták és életre keltették a teret. A legjobban nyilván Jeremy McKinnon frontember, pedig rajta azért látszik, hogy nem olyan fiatal kölyök már, így 40 éves korára lassacskán apatestesedik is, de énekileg szépen hoz mindent, még ha néha kicsit spórol is azokon a dolgokon, amiket úgyis mindenki énekelni fog helyette (helló, Mr. Highway…). A többiek szintén kiveszik a részüket úgy a vokálozásból, mint a dumálásból és szereplésből, meg zeneileg is mindenki stabilan hozta, amit kell - mindezt nem kifejezetten bombaerős, de a barbás átlaghoz képest tök korrekt, maradéktalanul élvezhető hangzással.

A nem kevesebb mint 22 számos setlistet is szépen kiegyensúlyozták, hiába a friss Big Ole Album Vol. 1 bemutató turnéja ez, majdnem ugyanakkora hangsúlyt kapott a mindenkori közönségkedvenc Homesick meg a homokórás lemez is, meg persze az ezek közt kijött lemezekről is volt szemezgetés, szóval a legfontosabb dalok szinte mind lementek (I’m Made of Wax, Larry…, 2nd Sucks, Right Back At It Again, Paranoia, Have Faith in Me, Miracle, meg az összes olyan szám, aminek a címe az All szóval kezdődik). Egyedül a legrégebbi rajongók maradtak hoppon, mivel az első két nagylemez totálisan el lett hanyagolva, illetve a For Those… deluxe verziójáról azért előszedték a Since U Been Gone covert Kelly Clarksontól, állítólag az új basszer, Bobby kérésére, és ebből ki is hoztak egy szép helyzetkomikumot egy jó aljas Pantera - Walk refrénnel együtt, de azért mégiscsak úgy lett volna az igazi, ha legalább a Fast Forward / Danger / Plot trióból is leporolnak valamit. Mindegy, ez tényleg kábé az egyetlen dolog, ahonnan bele lehet kötni az amúgy remek buliba. (Vagy esetleg még onnan, hogy a breakdownoknál bevetett füstgejzírek nagyjából annyira voltak pontosak időben, mint a MÁV egy átlagos esőnapon...) 

Nálam egyébként talán az übersúlyos I’ll Be Sonic / Mr. Highway / Resentment kombó vitte az estét (még úgy is, hogy az első kettőből egyaránt csak egy verze-refrén-breakdown kivonat ment le), de objektíven nézve alighanem az All I Want volt az abszolút hangulati csúcs, amiben nincs is semmi meglepetés, tényleg igazi generációs himnusz az. Meg persze a ráadásban a vakutengerrel és hatalmas lalalázással kísért, félig akusztikus If It Means a Lot to You is nagyon emelkedett pillanat volt.

Az egész ADTR-koncertélménynek a legnagyobb erőssége talán az, hogy

hiába puritán a színpadkép, a buli mégis folyamatosan izzik, és végig van, ami lekösse még az alkalmi hallgató figyelmét is.

Egyrészt azért, mert a dalok - mind a poposabb, mind a keménykedős darabok - jellemzően tele vannak baromi erős hookokkal és calloutokkal, másrészt meg ha valamelyik szám éppen kicsit töltelékszagúbb, azt is feldobják valami érdekességgel, látványossággal. És itt nem is csupán a kötelezően elsütött metalkoncertes alaptrükkökre gondolok (circle pit, wall of death, mindenki ugrik, lángszórózás, konfetti stb. - egyébként guggoltatás szerencsére nem is volt!), hanem ezek mellé merőben szokatlan dolgok is jönnek, úgymint:

• tucatjával bedobált óriási strandlabdák,
• egy Super Mariónak öltözött arc, aki puskából lövöldöz a közönségbe ajándék pólókat,
• a felhívás, hogy valaki - vagy inkább minél több vállalkozó szellemű emberke  - szörföljön el a kordonig úgy, hogy egy másik, fekve szörfölő emberen állva egyensúlyoz, mint egy rendes szörfdeszkán. Ez amúgy mindössze egyetlen lánynak sikerült egy pár másodpercig, de legalább ő rendesen meg lett éljenezve.
• Régebben rendszeres ADTR show-elem volt, hogy McKinnon egy hatalmas átlátszó hörcsöglabdába bebújva futkorászott a tömeg feje fölött - ez most sajnos nem lett bejátszva.

• A legbolondabb pillanat a koncert legvégére maradt, amikor az All Signs Point to Lauderdale kezdésére nagyjából a teljes zenekari crew a színpadon termett, hogy egész tekercs vécépapírokat hajigáljon be a közönségbe, kifogyhatatlanul, végeláthatatlanul.

A sok bedobálás egyetlen negatív velejárója, hogy a buli végére a küzdőtéren konkrétan bokáig-térdig gázoltunk a sok konfettiben, műanyag- és papírszemétben, szerintem a megboldogult Barba Negra Track-es Gojira óta nem láttam ekkora ökológiai lábnyomú bulit, és arra is most e koncert hatására döbbentem csak rá bő másfél évtized után, hogy annak az ikonikus “DISRESPECT YOUR SURROUNDINGS” kiállásnak bizony gyakorlatilag egyenes tükörfordítása a "környezetszennyezés"… 

Persze ettől még maga a koncert első osztályú volt, óriási hiánypótlás és egy igazi ünnep, amiről legfeljebb az mehetett haza bosszúsan, akinek a mai napig a You Should've Killed Me a csengőhangja, meg aki elkapta ugyan a színpadról belövöldözött ingyenpólót, de aztán kitépték a kezéből… (Ne legyetek suttyók, gyerekek, ez nem az a közeg!)

Fotók: Polaris & ADTR facebook
A képek az aktuális turnén, de nem a budapesti koncerten készültek.