A Sunn O))) vibrátort csinált a Dürer Kert nagyterméből

– Mész ma este Sunn O)))-ra?
– Nem tudom, kéne…
– Szerintem is. Nem hallgatom őket egyáltalán, de csak meg kéne már nézni.
– Dettó.

Munkatársammal való párbeszédem szerintem nagyon sok ember Sunn O)))-hoz fűződő viszonyát leírja, akik (fent emlegetett kollegámmal ellentétben) október tizennegyedikén este megjelentek a Dürer Kertben, hogy megnézzék a produkciót, aminek már a híre is elég volt, hogy bevonzza az embereket. Többek közt engem.

Már a Dürer Kert előzetes figyelmeztetése, miszerint füldugó nélkül meg se próbáljuk meghallgatni a produkciót, felpiszkálta az érdeklődésemet. Kicsit utánaolvastam, hogy mire számítsak a koncerten, és azon kívül, hogy ködre és hangerőre, főleg azt az információt kaptam, hogy egy leírhatatlan élményre. Ironikusan pont ennek az élménynek a leírására készülök éppen.

A Sunn O))) már önmagában egy érdekes jelenség. Az 1998-ban alakult amerikai duóra nehéz konkrét stílust ráhúzni; a drone metal jönne az ember nyelvére, de lehet-e metalról beszélni egy olyan zenekarban, ahol se ritmika, se riffek, se dobok nincsenek. De valahogy mégis a metal szcéna gravitál a Sunn O))) felé, és valahogy mégis az egyik legsúlyosabb zenei formációként éltek az agyamban évek óta, úgyhogy ideje volt a saját szememmel (fülemmel, gerincvelőmmel, hasfalammal és egyéb rezgő szerveimmel) megnézni magamnak, hogy mit tudnak.

A Dürer nagytermében higgadt, türelmes, nem túl sűrű tömeg várta, hogy a képletes óra elüsse az este nyolcat. Amikor is mindenféle késlekedés nélkül lekapcsolódtak a fények, mindenki, mintha csak a biztonsági övét kötné be a hullámvasút előtt, alaposan benyomta a fülébe a füldugókat, a hangszórókból feszültséget fokozó bejátszás kezdődött meg, a színpadot és a nézőteret pedig olyan sűrű köd kezdte el beborítani, amilyenekben a Börzsönyben szoktam eltévedni őszi túráim során. “Bekiabáljam, hogy Akela?” – kérdezte tőlem diszkréten cimborám, de rövid gondolkodás után elvetette az ötletet.

A feszültség tetőfokán a ködburkolta színpadra felvonult a kettő stílszerűen csuklyás zenész, Stephen O’Malley és Greg Anderson; kezükben gitár és a közönség sorsa a következő bő másfél órára. Tudtuk, hogy

a szónikus tehervonat, ami elé a sínekre vagyunk láncolva, ezennel elhagyta az állomást, és felénk tart.

Majd megszólalt az első hang, és a több tonnás zaj teljes erővel, tompítás nélkül csapódott az arcunkba. Összenéztem a zenekar életművében már jártas cimborámmal: "oké, értem" - mondtam neki a tekintetemmel. Innentől kezdve  pedig tényleg nagyon nehéz szavakba önteni az élményt, hiszen a koncertet nem a klasszikus értelemben vett érzékszerveimmel tapasztaltam meg.

Hallani természetesen hallottam – füldugó ide vagy oda, azért az a 108 decibel áténekelt a narancssárga poliuretán habon. De nem dallamokat, nem akkordokat hallottam, csak dögnehéz, a végtelenségig kitartott, lassan egymásra épülő, egymással pulzáló, harmonizáló, interferáló vagy disszonáns hangokat. Egyszer kíséreltem csak meg kivenni az egyik füldugóm, hogy vakarjak egyet a fülemen, de gyorsan vissza is gyömöszöltem, mert mintha egy szúrófűrésszel estek volna neki a hallójárataimnak.

A színpadkép sem volt éppen egy vizuális utazás. Sűrű, sűrű köd az egész teremben ("segítek nekik" - mondta mellettem a cimborám, miközben előkapott egy vape-et), a világítás minimális, pont annyira volt jó, hogy sejtsük, merre állnak a csuklyás zenészek a színpadon. Néha egy megemelt kéz sziluettjét láttuk – ilyenkor a teremben többen utánozták a gesztust. Néha kaptunk egy-egy pillantásnyit az irdatlan hangfalakkal körülvett zenészek látványából, de nem sokkal később a füstgépek újra felszisszentek, és az alakokat ismét beborította a köd.

Minimális láthatóság, zéró vokál, zéró ritmusszekció, kitartott hangok: ez így leírva rendkívül ingerszegénynek hangzik, és mivel jómagam elég izgága zenéket szoktam hallgatni, tartottam tőle, hogy borzasztóan fogom unni magam. De mivel tudtam előre, hogy nem kell klasszikus dalszerkezetekre számítanom, inkább csak átadtam magam a mindent megrezgető hanghullámoknak, a váratlan harmóniáknak, és elsősorban a gondolataimnak.

Miszerint persze, nem kis manőver ezt az egész setupot összeállítani (a hangfal szót tényleg szó szerint kellett értelmezni, a zenészek mögött félkörben mint egy oltár, tornyosultak az erősítők és a hangládák). Persze, leírhatatlan élmény, ahogy a drone hangok fel-alá futkostak a hátunkon, ahogy a hanghullámok összeértek, formálódtak, torzultak, fluktuáltak. 

De a Sunn O))) zsenialitása nemcsak ebben rejlik;

a hangerő, a tudatosan formált hanghullámok, a minimalista színpadkép, a végtelenül lassan épülő dalok számomra egy nagyon fontos élményt hoztak el: megmutatták, milyen, amikor nem terelem el a saját figyelmemet a gondolataimról.

Csak álltam, kortyolgattam az ijesztő tempóban bubitlanodó fröccsömet, néztem a zenére dülöngélő, csukott szemű embereket, éreztem, ahogy felváltva rezeg a gyomrom, a torkom, a bokám, a ruháim, a szőrszálak a karomon, néztem a sűrű ködben ritualisztikusan mozgó zenészeket, vártam, mi lesz majd a következő hang, és szinte észre sem vettem, hogy lement az első “dal”. Kiadja, gondoltam magamban, nem nagyon néztem utána, de gondoltam, nem nagyon lőnek negyed óra alá a dalaikkal, és ez annyinak érződött. Mire már emlegetett cimborám meglökte a vállam:

- Az megvan, hogy ez ötvenöt perc volt?
- Ne bassz meg!

– fejeztem ki döbbenetemet, de mire fact checkeltem a telefonon a tényt (igaz volt), már jött is a következő hangcunami. Ami közben egy újabb gondolat rágta be magát az agyamba. Miszerint hogy ahhoz képest, hogy a Sunn O))) egyik legfőbb karakterisztikája a hangereje, mégis mennyire csöndes volt maga a koncertélmény. És ezt nem a Dürer Kert által osztogatott füldugóknak köszönhettem. Hanem mert a néma, higgadt tömeg, a kimért előadásmód, és a maga módján szögegyszerű hangzás miatt az ember úgy érezte, itt nincs helye (több) zajongásnak. Nincs bekiabálás, huhogás, taps is csak a dalok végén, sőt, azon kaptam magam, hogy amikor tüsszentenem kellett, azt is igyekeztem a lehető leghalkabban elintézni (nem mintha bárki bármit hallott volna belőle).

Ehhez a fura oximoronhoz hozzájárult a mikrofonok teljes hiánya is. Mivel vokálokra nem volt szükség, énekmikrofonok sem voltak a színpadon, így a két szám között, illetve a koncert végén a zenészek pusztán gesztusokkal – összetett kézzel, meghajlással, nagy mosolyokkal – tudták jelezni hálájukat a közönség felé, kialakítva ezzel egy váratlanul bensőséges légkört.

Kettő dal – ennyit játszott a Sunn O))) abban az egy és háromnegyed órában, amíg nem csak a színpad, de a színpad előtt mindenki az övék volt. A hangszórók elnémulása és a fények felkapcsolódása után rendkívül furcsa volt visszatérni a külvilágba. Még mindig rezgett a koponyám, még nem múlt el teljesen a libabőr, és biztos vagyok benne, ha volt is vesekövem a koncert előtt, akkor azok mostanra szétporladtak; a köd elszálltával minden túl fényes, a füldugók kihúzása után pedig, ironikusan, minden túl hangos volt.

– Na, melyik volt a kedvenc számod? - kérdezte röhögve a cimborám.
– Nem tudom, majd megnézem setlist.fm-en - válaszoltam, és ezzel a jóízű nevetéssel sikerült visszazökkenni a kedd esti valóságba. Még gyorsan megállapítottuk, hogy alig várjuk az akusztikus turnéjukat, illetve hogy a pólók meg a kitűzők mellett simán árulhatnának Sunn O))) vibrátorokat is a merchpultban, de persze mindketten tudtuk, hogy poénkodás ide vagy oda, nagyon különleges élményen vagyunk túl.

Még pár napig a megszokottnál hangosabbra kellett állítanom a fülhallgatómat, amikor reggel munkába indultam, hogy jól halljam a zenét. Még picit bizsereg a halántékcsontom. Még felkapom a fejem, amikor egy motor nagy hangerővel elhúz az ablakom előtt: ráadás? De aztán majd szépen visszaáll minden a régi kerékvágásba, visszatérek a ritmikus-dallamos-hörgős zenék hallgatásához, a koncertbeszámolóíráshoz, miközben tudom, hogy ha a Sunn O))) legközelebb megint erre jár, én megint ott leszek a színpad előtt, és addig is mindenki mást is erre buzdítok.