A Carcass akkora death metal-ünnepet csinált, hogy a végén üvegszilánkokat kellett kiműtenem a zoknimból

Nem sok olyan fontos és ikonikus banda van a death metal történetében, mint a Carcass, akik az 1980-as évek vége óta törik az újabb és újabb utakat a műfaj sűrű erdejében - pontosabban a ‘80-as évek végétől bő tíz évig törték, majd újabb bő tíz évre megszűntek létezni, hogy aztán a 2008-as visszatérés óta leginkább a dallamos death metal szakértőiként praktizáljanak tovább. Új hallgatnivalókat aránylag ritkán eresztenek ránk, de annál többet turnéznak, és az idei nyári körben megint útba ejtették hazánkat is. Ez az utóbbi pár év tükrében annyira nem is ment ritkaságszámba (konkrétan négy év alatt harmadszor jártak most nálunk), de olyan szempontból mégis történelmi jelentőségű, hogy kerek 35 éve ez volt az első önálló Carcass-klubbuli az országban. Szépen meg is telt rájuk a Dürer nagyterme, sőt már a két hazai nyitóbandát is elég tisztes tömeg nézte és hallgatta. És rögtön az elején meg kell jegyezni:

még metalkoncertekhez képest is ritkán látni egy helyen annyi battle vestet (magyarán telefelvarrózott farmermellényt), mint ezen az estén.

Az első felvezető slotot a helybéli Vér kapta, akik a demójuk képében a tavalyi év egyik legjobb hazai anyagát vitték színpadra a kriptaszagú, töltényöves, levágott ujjú trikós, Magnum-bajszos, reszelős old school vonalon, stílusosan vörös fényárban; utánuk meg a hazai tech death nagyágyúja, a Beneath the Void jött, akik az Into Oblivion c. debütjük tételei és a Kill With Hate érából átmentett Fuck Humans mellett most egy új számot is bevetettek a készülő új lemezről. A két bandában ezen az estén közös volt, hogy egyaránt nagyon stabilan, kellően lehengerlő kiállással nyomták, viszont sajnos mindkét brigád olyan kásásan szólalt meg, mintha a sírba lökött riffekre hat láb földként lapátolták volna rá a dobot, szóval sajnos egyikük szettje sem ütött akkorát, amekkorát egy bikább, érthetőbb sounddal tudott volna. Kár értük.

A főzenekarnál szerencsére már az első perctől fogva rendben volt a hangzás, meg minden más is, és egy zeneileg elég vérmes, de amúgy meg remek hangulatú death metal-ünnepet kaptunk az arcunkba. Nagyjából ugyanúgy, mint egy éve Dunaújvárosban, csak a klubos jellegnek köszönhetően egy kicsit még szebb, jobb, nagyobb és hosszabb kivitelben, tehát

ha a tavalyi egy mocskosul penge buli volt, akkor ez meg egyenesen csontfűrész.

Ha van valami, amiben ez a koncert merőben elütött az előzőtől, hát az az, hogy Jeff Walker frontember levágatta az őszülő loboncait és lecserélte a fekete pólót, és korosodó metálikon helyett úgy nézett ki a fehér ingében, mint valami kerületi kórházi főorvos úr. Amivel persze semmi baj, basszusgitárt nyúzni meg acsarkodni így is tud, meg sokat viccelődni is, most talán még közvetlenebb is volt, mint legutóbb. A számok között vizespalackokat dobált be a nézőknek, promózta a zenésztársai többi bandáját, meg felemlegette az első hazai Carcass-koncertet is (1990, Fekete Lyuk): 

Ki volt ott? Na ne hülyíts, te akkor még nem is éltél, meg különben is csak huszan voltunk lent egy pincében...

A két gitáros játékát nagyon nem kell firtatni, az alapító Bill Steer és a pár éve bevett James Blackford egyformán tűpontosan - és pengeéles sounddal - prezentálta az ikonikusabbnál ikonikusabb riffeket és szólókat, és Steer javára legyen mondva: ránézésre meg nem mondanád, hogy vagy köztük vagy húsz év korkülönbség. Dan Wilding dobos meg nagy elánnal, feszesen hozta a darálást meg a groove-osabb témákat is, és most szerencsére a pergője is úgy szólt, mint egy rendes dob, nem pedig mint egy, a konyháról elcsent leveses fazék, mint tavaly a ‘Maratonon.

Ha már szóba jött a groove: zenei stílusok terén a Carcass tényleg elég hosszú utat tett meg a korai goregrind cuccoktól a dallamos death metal formanyelvének kidolgozásán át (Heartwork, 1993) a ‘96-os feloszlást megpecsételő Swansong death & rolljáig. Élőben - és az újabb dalaikban - pedig ezt mindet tök magától értetődően gyúrják össze egy nagy kerek egésszé, aminek a merev blastbeatek és tukatukák mellett éppúgy szerves részei az olyan, meglepően laza, stenkes és táncolható témák is, amiktől már-már az az érzésed, hogy valami ilyesmi lenne a Clutch, ha benzinkutas helyett boncmesternek jelentkezett volna.

Maga a műsor egy alapos karrierösszegző besztof volt, az összes albumot érintve, jó nagyfröccs módjára (tehát 2:1 arányban) keverve a feloszlás előtti és utáni műveket - és itt muszáj kihangsúlyozni, hogy sok hasonló korú bandával ellentétben a Carcassnak az új cuccai is sokkal többek holmi rutinból összecsapott, üres fércmunkánál, bár ugye jellemzően kotyvasztgatják is őket annyi évig, hogy azután tényleg baromi erősnek kelljen lenniük. Külön öröm számomra, hogy ezúttal az első visszatérő lemez, a 2013-as Surgical Steel se maradt ki, mint tavaly, sőt ennek a dalai rakták keretbe a koncertet: a thrashes, galoppozós, szinte már megadethes hangvételű Unfit for Human Consumption kapásból zseni kezdés volt (pláne hogy milyen szépen húzták rá azonnal a klasszikus Heartwork-nyitány Buried Dreamst is); míg a végén, a kötelező kamuráadásban, a Heartwork címadója után meg teljesen spontán bónuszként bedobták a Captive Bolt Pistolt is, pedig rajta se volt a papíron. Na, az ilyen húzásokból lehet tudni, hogy egy koncert tényleg király volt, és a zenekar is őszintén élvezte.

De talán még ennél is jobban árulkodik egy féktelen buliról az, ha a végén konkrétan a zoknimba akadt üvegszilánkokat kell nagy gonddal kiműtenem a cipőm belsejéből.

(Ez amúgy már nem is az első alkalom mostanság, hogy egy hasonló kaliberű düreres metalkoncerten üvegtöredékeket kelljen kerülgetni és/vagy szedegetni a moshpitben, szóval a klub helyében lehet újragondolnám, jó ötlet-e ilyesmi bulikon üveges söröket kiadni a bevált műanyag repoharak helyett…)

Lényeg a lényeg: a Carcass rendes death metal-ünnepet csinált a Dürerben, amire kifelé jövet rögtön többen rá is sütötték, hogy ez bizony az év koncertje volt, és még ha nem is feltétlen értek ezzel egyet, de vitatkozni se nagyon tudnék vele. Meg nem is akarok. Hasított.

Fotók: Varga László - RockStation