A Matt MacDonald vezette The Classic Crime a 2006-os bemutatkozó nagylemeze után az alternatív rockbandák jól ismert lejtőjén indult el, hiszen se a The Silver Cord, se a Vagabonds nem tudta hozni azt a sikert, amelyet az Albatrossal sikerült elérniük. Pedig egy igazi kultusz épült köréjük, köszönhetően Matt igen karakteres vokáljának, amely sajnos képtelen volt megmenteni az unalomba forduló rockdalokat a süllyesztőtől. A harmadik albumot követően ki is adta az útjukat a Tooth And Nail Records, így a kissé névtelennek tűnő Goomba Music kiadóval karöltve, de leginkább saját erőből összedobták a banda életének egyik legfontosabb kiadványát, amelyen "végre azt csinálhatják, amit szeretnének".
Ez azért is fontos, mivel a néhány éve a Warner keze alá kerülő T&N híres arról, hogy kíméletlen megkötésekkel engednek ki lemezeket, sokszor nyúlnak bele a kész szerzeményekbe, illetve sokan a Sent By Ravens feloszlását is a kiadó számlájára írják. Ezért is tartható a legfontosabb kiadványnak a The Classic Crime életében a Phoenix, hiszen több évnyi "börtön" után végre újra szárnyalhatnak zeneileg. Szinte minden albumukon előkerültek a sötétebb hangulatú rocknóták, amelyek egyértelműen a csúcsai voltak a lemezeknek, ám ezeket túl sokszor váltották a pattogós, vidám ütemek és dallamok, amelyek valahogy sehogysem passzoltak az összképbe. Ezt sikerült leküzdeniük az új lemezzel, amelyen ha a szövegek nem is teljesen sugározzák azt a melankolikus világot, amit a dalok képviselnek, mégis egységesnek hat az album és bőven élvezhető marad még úgy is, hogy a játékidőt most sem szabták szűkre. Ez pedig azért is nagy teljesítmény, mert nem azzal a hangzással érik el ezt a hatást, amit a manapság mainstream rocknak csúfolt, de főként a régebbi hard-rock témákból építkező bandák használnak főként, hanem egy jóval modernebb, letisztultabb, már-már populárisabb megszólalással. Ezzel együtt a gitártémák is ötletesebbek lettek, bár ebbe többet nem kell belelátni, mint ami, hiszen eddig sem hallottunk semmi olyat a hangszeres részről, amire érdemes lenne felkapnunk a fejünket, itt azonban sokszor ad egy kis plusz löketet Robert Negrin finom belekontárkodása a dalokba. A lemez végére azért egy kicsit mindenki elfárad és ha mást nem is, ezt megtanulták a nagykiadós évek alatt: a lemez elejére kell a jó dalokat pakolni, az első benyomás és az emberi türelmetlenség kiküszöbölésére. A halványka remény tehát, hogy képesek lesznek valaha egy Albatross szintű nagylemezt csinálni most megvalósulni látszik, hiszen egy kevés üresjárattal megáldott, kiváló rockalbumot tett le az asztalra a The Classic Crime, akik remélhetőleg a kiadó markából kimászva a jövőben is képes lesz ilyen szintű zenét produkálni.
7/10
