A Suicidal Tendenciest sokan a mai napig hajlamosak egyszerű crossover thrash bandaként definiálni (ami a zenekar fennállásának kezdeti stádiumában teljes mértékben meg is állta a helyét), azonban a Mike Muir vezette csapat a kilencvenes évek eleje óta igyekszik túlmutatni a stílus nyújtotta korlátokon, albumról albumra bővítve kimeríthetetlennek tűnő zenei eszköztárát. Ennek eredménye volt többek közt az, hogy Rob Trujillo csatlakozásával dalaikban megjelentek a mára védjegyükké vált funk metal elemek, valamint az is, hogy egyre komplexebb dalszerkezetekkel és egyre nagyobb technikai tudást igénylő témákkal kezdtek kísérletezgetni.
A meglehetősen velős, azonban annál beszédesebb címmel ellátott új albumuk pontosan tizenhárom évvel az utolsó sorlemezük után látta meg a napvilágot, így kérdéses volt, hogy a köztük eltelt több mint egy évtized milyen hatással lesz a 13-re. Akik a bandát a funk metal hatások miatt kedvelték, valószínűleg nem lesznek maradéktalanul elégedettek az új albummal, mivel a csapat hallhatóan redukálta a jellegzetes slap/pop basszustechnikák, valamint a wah effektekkel megtámogatott gitártémák felvonultatását (ellenpéldák erre a Till My Last Breath, illetve a God Only Knows Who I Am), azonban a helyenként már-már progresszív metalra hajazó 13 számos egyéb finomsággal igyekszik kárpótolni a hallgatót. A zenei megújulás nem meglepő, hiszen a produceri munkálatokat Paul Northfield végezte, aki korábban olyan bandákkal dolgozott, mint a Dream Theater, vagy a Rush, valamint a zenekar gyakorlatilag teljes vérfrissítésen esett át, megválva többek közt attól a Mike Clarktól, akinek nemcsak mint ritmusgitáros volt jelentős szerepe a csapat történetében, de aktívan részt vett a dalszerzésben is. Az egyetlen alapító tagként maradt Mike Muir a feladat nagyságához mérten legjobb belátása szerint választotta ki a különböző posztokon megüresedett helyekre zenésztársait, így a tagcserék nemcsak jót tettek az albumnak, de annak egyik legnagyobb erősségét szolgálják. Eric Moore dobos minden dalban olyan ízes témákat üt, amiktől az embernek óhatatlanul felfelé görbül a szája, csakúgy, mint a ritmusszekció másik tagjának, Tim Williams-nek a játékától. Technikai tudásukat egységesen, minden dalban megvillogtatják, mégis kiemelkedő az album leghosszabb tételében, a Make Your Standben nyújtott teljesítményük. Szövegileg kicsit gyenge lett a lemez, mintha túlzásba estek volna az űrkitöltő, teljesen felesleges Cyco-zással, viszont nincs ember, aki költészeti értéke miatt hallgatna Suicidalt, tehát ez nem feltétlen róható fel negatívumként. A 13 valódi zsenialitása abban rejlik, hogy egyszerre funkcionál nosztalgikus múltidézőként (lsd. Cyco Style), valamint izgalmas, irányt mutató albumként, mely tökéletesen megállja a helyét a zenekar több mint harmincéves munkásságában. 9/10 - írta: Velkei Martin
