Elég nagy hírverést kapott a „Dino Cazares visszatérése a metal színtérre” szlogennel reklámozott első Divine Heresy album, s tény, hogy ha a tagságot nézzük, elvárható is volt, hogy nagy dobás legyen ez a CD. Gondolom nincs olyan jóérzésű metal zenét kedvelő egyén, akinek be kellene mutatni a Fear Factory-ben a feloszlás / újjáalakulás mizériáig pengető Dino-t. A duci gityós a Brujeria, és az Asessino kapcsán azért nem tűnt el teljesen, hogy most vissza kelljen térnie, de hagyjuk, nem ez a lényeg, és nem is a múltja, inkább nézzük a zenésztársait – ugyanis elég nagy neveket sikerült maga köré gyűjtenie. Itt van az első Hate Eternal lemezt feldoboló Tim Yeung, aki ismerős lehet még a Vital Remains-ből, a Council Of The Fallen-ből, és a Decrepit Birth-ből is, valamint a metalcore All That Remains-t is kisegítette koncerteken. A lemezt még Dino bőgőzte fel, de a felvételek után a basszusgitáros posztra Joe Payne vállalkozott, aki megfordult már az egyiptológus death metal Nile koncertjein kisegítőként, és a brutális death/grind Lust Of Decay-ben is játszott. Neves zenésztársak a death színtérről, de ez nem lehet meglepő, Cazares vérbeli death/grind fanatikus, ezt tudni lehetett a FF interjúk és projektek kapcsán is, melyekben részt vett. Ilyen felállástól kapásból magas teljesítményt vár el az ember, egyedül a számomra eddig ismeretlen előéletű Tommy (Cummings) Vext énekes volt bizonytalan folt szememben.
Tommy durva énekhangja egyaránt emlékeztet helyenként Burton C. Bell-re, (A Failed Creation kezdésében például kísértetiesen) és Phil Anselmo-ra. Kellemesen rekeszt, az üvöltözés nagyon megy neki, a tiszta dallamokat is korrektül hozza, de utóbbi téren nem túl maradandóak a témái. Egyelőre azt mondom, nem ő adja a karaktert a DH szerzeményeknek. Dino gitárkezelése jellegzetes, az első hallgatások alkalmával nem is lehet nagyon megjegyezni mást, mint a Fear Factory-ben megismert szaggatott, darabos staccato-kat, (melyeknél elég sok helyen automatikusan beugrik a Demanufacture album egy-egy dalrészlete), de hagyományos modern metalos, és death hatású témákat is hoz, ami viszont kellemesebben érintett, hogy szólózásra is vetemedik, s nem is teszi ezt rosszul.
A Bleed The Fifth-el úgy nyit a lemez egy robbanás-effekt után, mintha egy technikás death metal bandát hallanánk, jó kis megcsavart gitártémával, Tim Suffocation-szerű dobolásával (az első Hate Eternal-t is sokan a Suffo-hoz hasonlítják), de beérkeznek a modernebb, illetve a lábdobhoz igazított géppuska riffek is, és már itt is kapunk egy rövidke szólót. A szám előrevetíti, nagyjából mit kapunk az ocsmány borítójú lemeztől: sűrű gitártémák tördelt, illetve megcsavart erdejét, tiszta refréneket itt-ott, és technikás túrást ezerrel.
DIVINE HERESY - Failed Creation
Add to My Profile | More VideosAz erősebb pillanatok közé tartozik a
Failed Creation: ritmikus, gyilkos gitártekerés, masszív staccato-k adják a gerincét, de elég sok death metalos és szaggatott riff is felüti a fejét, valamint egy olyan refrén, mely a
Digimortal albumos FF-nek sem állt volna rosszul. A
The Threat is Real billentyűs aláfestéssel gazdagított, egy magasztos zongorás átvezető dallam és a ráfektetett zúzda riffek meg-megtörő áradata teszi emlékezetesebbé számomra, amúgy a dal többi része korrekt reszelés, az üvöltős szaggatott refrén viszont kevésbé fekszik nekem. Az
Impossible is Nothing-ban és a
Savior Self-ben nagyon szembeötlő nyúlások vannak, előbbi vége/közepe felé a
Self Bias Resistor, (bár a dallamos refrén itt is kellemes), utóbbiban pedig a
Shock kezdő effektje, s rövidke részlet erejéig a
Demanufacture hallható vissza;
Tommy melódiája, míg hallgatom jó, de utána nem tudnék visszaemlékezni rá. Mexikói hangulatú szintis-akusztikus felvezető után darál tovább a
Rise of the Scorned ökölcsapása, de itt is ügyeltek a belágyuló dallamos refrénre, mely a jobb pillanatokhoz tartozik a nem túl karakteres dalban, mely igazából az albummal kapcsolatos aggályaimat is jól prezentálja. Egyrészt, míg szól a zene, kellemes hallgatnivaló, de utána alig emlékezni valamire, de ha mégis, az inkább a FF klasszikusainak egy-egy részlete.
Másrészt hiába van itt némi death metal, és olyan színesítések, amit a nagy elődben nem hallhattunk, s nyilván a DH eredetiségét hivatottak alátámasztani – a
False Gospel samplerjei sem ipari zajokat csikarnak az instrumentális részek közé, hanem „rendes” dallamokat, melyek némi monumentalitást próbálnak csempészni a szerzeménybe, itt csak távolról, s lehet, hogy valótlanul, de beugrik a
Nile neve is; a
Soul Decoded (Now and Forever) témáiban ott a
Meshuggah, a szerény című
Royal Blood Heresy pedig monumentális nyitány után önismétlően teker tovább, – ez kevés az „év legkomolyabb debütálása” címhez.
A
Closure komoly elszállás akarna lenni, – dallamok, áramtalanított verzék, refrén alatt beérkező gitárok – sajnos ilyet is hallottunk már jobbat, bár
Tommy tényleg próbál kitenni magáért, de a dal sajnos meg sem közelíti, mondjuk a
Resurrection szintjét.
A Divine Heresy
Logan Mader (alias
Dirty Icon, a
Machine Head és a
Soulfly ex-gitárosa) által producelt debütálása összességében korrekt anyagot szült, mely számomra bizonyítani nem bizonyított semmit, az, hogy Dino vitte a súlyt, a death hatást a Factory-ba, nem újdonság, de hogy ő lett volna a Félelemgyár motorja, azt túlzásnak érzem, s ez a lemez sem győzött meg róla. A hajdani
Fear Factory zsenijét sem ők, sem a Dino nélkül tovább dolgozó banda nem érheti el természetesen, ez nem is volt elvárás (legalábbis nálam) azonban a korong számomra így is csalódás kicsit.
E-Card
MySpace
