Úgy látszik mindegy, milyen kemény zenét játszik egy együttes, előbb-utóbb rájön a dallamokban rejlő erőre. Ez alól az amerikai hardcore / metál együttes, a Darkest Hour sem kivétel, így a Deliver Us tovább halad a 2005-ös előd, az Undoing Ruin által elkezdett úton.
Ha már a nyitó szám (Doomsayer) is kárhozatra ítél minket, mi vár ránk a maradék fél órában? Hihetetlenül pontos szólók, veszettül gyilkos riffek és feszes dobtémák! A srácok valószínűleg átestek egy kollektív zenei továbbképzésen, ugyanis az anyag valahogy komolyabbnak, érettebbnek tűnik, ám vesztett a szeretett agresszivitásból. A tettestárs újfent a leginkább szociopata csecsemőgyilkosra hajazó, ám félistenként tisztelt Devin Townsend producer úr (Strapping Young Lad) volt, aki mellesleg hallhatunk pengetni a Full Imperial Collapse című nótában is. A szólista, Kris Norris is úgy hozza a veszettül gyors és pontos szólókat, mint még soha. John Henry sem akart lemaradni renováló cimboráitól, így nála üdvözölhetjük a „dallamos üvöltést”, ami elsőre mindenképp furán hangzik, ám néhány hallgatás után teljesen elfogadható és legalább hogy nem kell a szövegkönyvet böngésznünk azért, hogy értsük, miről üvöltözik ez a hülyegyerek.
Talán kevesebb a fogós téma, mint a korábbi anyagokon, ám így is van miből csemegézni! Mindjárt itt a slágeres Demon(s), ami egy könnyen megszerethető refrénnel és tökös riffjeivel nem véletlenül lett az első kislemez, vagy a Paradox With Flies, amely úgyszintén egy dallamosabb szám, de a verze rész bizony kíméletlenül bedarál. Megszólal a Stand and Receive Your Judgement és már mehetünk is a kerületi kórházba, mert ezt a két és fél percnyi koncertre született, puszta energiát nem lehet végigbírni masszív headbangelés nélkül, amit folytatunk a Tunguska alatt is, hogy lenyugodjunk egy nagyon ügyesen felvezetett, Metallica-ihletett dallamos részben, egy olyan szóló után ami kétségen kívül bemutatja Kris fantasztikus gitártudását és mégsem megy át unalmas Van Halen féle húrmaszturbálásba.
Eleget ajnároztam ahhoz, hogy bátorkodjak előjönni a negatívumokkal. A hangzást nem szapulnám, hisz rendes iparosmunka, ám én jobban bírtam a korábbi, nyersebb hangzást – kétségtelen viszont, hogy a dallamosabb vonalhoz jobban passzol ez. És be kell vallanom, akármennyire szeretem az új számokat, valami hiányzik... Felcsendül egy olyan korábbi, romantikus szám, mint a Sound The Surrender és azonnal érzem azt a lüktetést, azt az agressziót, a nyers erőt, amiért megszerettük a DH-t és amit sajnos kissé hiányolok erről a lemezről. Továbbá nálam feketelistás a Light at the Edge of the World, amely igaz, hogy csak egy "hangulatkeltő átvezető", én mégis kivétel nélkül eltekerem, mert túlságosan megtöri a lemez tempóját.
Utólag azt mondom, elsőre kissé sok volt az újdonság, és némelyik talán nem is áll olyan jól a fiúknak, de nem tagadhatjuk, hogy ez a lemez bizony úgy odabasz, mint Kisvakondnak a rotációs kapa. Kell neki pár kör, mire megszokjuk az újításokat, de ennek ellenére bátran ajánlom minden metálkedvelőnek!
Legyen 8/10, végezetül pedig íme a Demon(s) klipje!
