A tó rejtélye tovább kísért - megérkezett a Children of Bodom kilencedik nagylemeze
Ez a banda még mindig létezik? - tehetnénk fel a kérdést. Az elmúlt években ugyanis a Children of Bodom nem sok maradandót alkotott és egyre kevesebbet is hallani róluk, sokat vesztettek a régi népszerűségükből. Annak idején a Magyarországon legtöbbet eladott zenekaros pólók listájának simán az élbolyában volt a zenekar, azonban mára jócskán alábbhagyott a feléjük irányuló érdeklődés. De aki az utóbbi pár évben kevésbé követte a bandát, nem is maradt le túl sok mindenről. Több mint húsz éves fennállást követően vajon mit tudnak még mutatni?
Az Alexi Laiho által irányított csapat legújabb, immáron kilencedik lemezét továbbra is jellemzi a Children of Bodom védjegyévé vált sötét atmoszféra, a karakteres gitár/szinti szólók, a frontember összetéveszthetetlen hangja, és az ezúttal Tuomas Korpi által készített borító sem szakít a hagyományokkal. Viszont tizenkét év után most fordul elő először, hogy a banda a ritmusgitáros Roope Latvala nélkül vett fel egy lemezt, s mivel a srácok ragaszkodtak ahhoz, hogy egy a zenekarhoz közel álló taggal töltsék be a megüresedett pozíciót, erre keresve sem találtak volna jobbat, mint a szintis Janne Wirman testvére, Antti. A régebbi rajongók örömére az I Worship Chaos inkább az Are You Dead Yet? előtti korszakhoz tér vissza, ezúttal is a dallamos death metal és power metal elemeit ötvözve, de a számokban sajnos ezúttal kevés emlékezetes momentum van. Csak egy-két érdekesebb, maradandóbb ötlet (természetesen Alexi gitár- és Janne szintitémái) menti meg a lemezt az unalomba fulladástól, mint például az anyag első felén található Morrigan felépítése, fülbemászó dallama, de a Suicide Bomber is a jobb pillanatok közé tartozik. A zenekarnak eddig is voltak lassabb számai, de ezen az albumon a megszokottnál is több ilyen fordul elő, amelyek túlságosan megtörik a korong lendületét, és nem is feltétlenül sikerült mindegyik jóra: a Prayer for the Afflicted kissé goth metal hangulata például igen jellegtelen és unalmas lett, az All For Nothing, viszont egészen eladja magát a megjegyezhető vezérmotívumnak számító gitártémájával, a vége pedig a koncerteken megszokott örömzenélésbe torkollik gitár-szinti válaszolgatások közepette. A lemez záró dala, a Widdershins szerencsére nem folytatja az álmosító, monoton tempót, megszokott Bodom sebességre gyorsít, majd kisebb outro után lezárja az albumot.
A limitált kiadásokra felkerült még három-négy feldolgozás dal (Plasmatics, Kenny Loggins, Amorphis) is, de sok vizet nem zavarnak. A banda mindig előszeretettel nyúlt ismertebb dalokhoz, ezek néha viccesek (pl. a japán kiadásra felkerült plusz nóta, a Bananarama Cruel Summer című száma), néha komolyak (Black Winter Day), ám csináltak már ezeknél a számoknál jobb feldolgozásokat is. A dalszövegek ezúttal is olyanok, mintha egy gyerek írta volna őket, de a Bodom esetében ez mindig is így volt, nem ez a legnagyobb probléma.
Ami anno újító, egyedi és érdekes volt, az mára unalmassá, vontatottá vált, Alexiék képtelenek eltávolodni a jól bejáratott panelektől. Ezt a lemezt is az ő és Janne játéka adja el, de mintha már hallottuk volna azokat a bizonyos riffeket, szintifutamokat is. Egy olyan Children of Bodom-albummal lettünk gazdagabbak, ami erősebb, mint a 6-8 évvel ezelőtti korszakuk, viszont közel sem olyan jó, mint a korai munkásságuk bármelyik kiemelkedő anyaga. 5,5/10
